M E N E T S Z É L

Újratervezés

Igazából, a Jóisten, vagy az Univerzum, kinek melyik kedvesebb, figyelmeztetett minket Gy térdével. Aki gyakorlatilag minden bemelegítés nélkül indult el a 18 napra tervezett országjáró biciklizésre, amiből 13-at tényleges haladással gondoltunk elmúlatni, napi 70-100 km-ekkel. Mentségére, máskor is így szokott… A figyelmeztetés hatására három nap után az első nagyobb megállónknál, Budapesten újraterveztük kicsit a továbbiakat, a távokat 60-70 km-ben maximálva, néhány pont kihagyásával. El is neveztük ezt 2×60-as projektnek: 60 éves korban napi 60 km…

Bevallhatom azt is, hogy nekem eleve fenntartásaim voltak a lelkem mélyén a 18 nap miatt. Nem azért mert nem fogjuk bírni, szívósak vagyunk, hanem azért, mert a nyár, a szabadság olyan rövid, és még annyi de annyi mindent kellene csinálni! De a régen látott és megszeretett, vagy még sosem látott, de hívogató utak ezeket a fenntartásokat lazán félresöpörték, abba is beletörődtem hogy így a nyár kellős közepén nyilván ismét feketére fog pörkölődni valamennyi szabad testfelületem. Mégis könnyen kiegyeztem volna azzal, hogy pl. csak Debrecenig megyünk, vagy akár itt és most abbahagyjuk…

Gy viszont ragaszkodott hozzá, hétvégén eleget pihent, menjünk tovább. A hétfő jó nap volt, végre hátszelet kaptunk, az egy Dunaharaszti környékének kivételével csendes utakkal… A szállás is jó volt Újlengyelnél, teraszos faház, lovak, finn szauna finnekkel, jópofa lezser vendéglátás, sör a hűtőben, svédasztal. Szép reggelen, vidáman indultunk tovább, akácerdő, madárcsicsergés, néptelen földút, úgy tűnik, mintha csak a miénk volna…

Gyanútlanul poroszkálunk hát, amikor a Jóisten, vagy az Univerzum, a második figyelmeztetést is kiadja. Ezúttal erősebb formában, ténylegesen megakadályozva a tervezett út folytatását. Ehhez egy kutyát vesz igénybe, amely jöttünkre mérges csaholásba kezd, Gy szerint kerítésen kívül. Én ilyenkor gyorsítok, Gy viszont fékez, hogy a kutyaijesztő felszerelést üzembe helyezze. Kellő követési távolság híján a földön kötök ki, a csuklómban erős fájdalommal. Sejtem, hogy így nem lesz egyszerű a továbbtekerés, közben várom a kutyát amelyik meglepő módon elhallgat, szerencsére. A csuklómat viszont akárhogy borogatom, a fékezés, sebességváltás, újraindulás, tehát ahol erőt kell kifejteni, fájdalmas. Jön ehhez jó 8 km homokon, aminek csak kb. kétharmada szilárd, nedves, a többi csúszkálós, hát ezt még felemlegetni se esik jól. A végén 2 km-en a napon már csak tolom.

Aztán Csemőtől végre aszfalt, ahol is, amíg nem kell használni a jobb kezem, vígan suhanunk a hátszélben, néptelen utakon. Kicsit még reménykedek benne, hogy másnapig pihentetve majd javul, el is határozzuk hogy a Cegléd-Szolnok távhoz igénybe vesszük a vasutat. Aztán, mire a városon átvergődünk, kivárjuk a vonatot, majd leszállunk Szolnokon, már sejtem hogy ez nem fog másnapra elmúlni, de tán még a harmadikra se. Irány a sebészet, Hetényi kórház, a város (túlsó) szélén, legalábbis nekem úgy tűnik… És ez itt a reklám, nemcsak azért, mert a kezelési lap tanúsága szerint 15:24-kor jelentkezek be a rendszerbe és 15:43 után nem sokkal már szabályosan ellátva (“rövid, dorsalis gipsz, felvágva, átpólyázva”) vidámkodok a felmálházott bringa mellett. A doki és a gipszelő nagyon jófejek, szintén bringások, a doki hétvégén készül Nagyatád mellé triatlonozni. Biztatnak, lehet ezzel biciklizni, itt az Alföldön biztosan. Szerintem is lehet, főleg ha muszáj, sőt, gipsz nélkül is lehet.

Nekünk most nem muszáj, így levonjuk a következtetést a Jóisten, ill. az Univerzum szándékaival kapcsolatban, visszaügyeskedünk a vasúthoz, várunk egy vonatot, amin lehet bringát szállítani, közben szépen lemondjuk a hátralévő szállásokat, foglalunk egyet Budapesten (a gyerekeknél : -), aztán másnap a bringákat hátrahagyva hazamegyünk egy kapóra jövő oszkárral.

IMG_5145_

Én csöndben örülök, mennyi mindenre lesz időm, bár vannak fenntartásaim hogy félkézzel annyira nem lesz egyszerű. Egy biztos, végre lesz megint élménybeszámoló a blogon… Lesz miért várnom az iskolakezdést is… Ez egy passzív pihenős, elmélkedős nyár lesz. Leshetjük a gólyát lassan megint (ezek a madarak valami miatt idén mifelénk alacsonyan röpködnek). Az élet más oldalaival ismerkedhetek, például, hosszú kihagyás után újra lesz budapesti buszbérletem, ami régi vágyam : -). Esetleg mehetünk végre sétálni az erdőbe is.

Nos ez az a mondat ami Gy-ben elindítja megint az újratervezés algoritmusát. Vasárnap Budapesten leszünk egy kerek szülinapon, csütörtökön jelenésem van az eü-ben, addig menjünk hegyekbe, ha már mindketten szabin vagyunk. Neki Szilvásvárad és a Zemplén jut az eszébe. Nekem Pipulka blogja és a Börzsöny. Belelkesülünk, nincs is messze, nem kell félnapokat autózni, tök jó lesz! Nézegetjük a szálláslehetőségeket, már péntek van, az autó közben elromlik, a szervizből telefonálnak hogy alkatrész nincs, a jövő hét elejéig nem is lesz.

Rádöbbenünk, hogy a Jóisten (vagy az Univerzum) most már az autót is elvette tőlünk. Biztos ami biztos. Kicsit szomorkodunk ezen, de hát ő tudja, és van busz, vonat. Jobb is ha nem vagyunk az autóhoz kötve. Megint újratervezés, és ez már (majdnem pontosan) meg is valósul, mert ma már ez is a múlt: Budapestről Kismarosig elmegyünk vonattal, majd onnan kisvasúttal Királyrétig. Az erdőn át Kemencére, annak is a szélére. Másnap onnan az erdőn át Nagybörzsönybe. Ott teszünk egy kisebb túrát, aztán indulunk vissza busszal Szobra, majd vonattal Budapesten át haza Pécsre. Egy kisebb vándortábor, három napi menetfelszereléssel, szerencsére meleg van, volt, lesz, ez kevés cókmókot jelent, ha lemondunk minden fölösleges luxusról. Nem nehéz, egy félbeszakadt több hetes biciklitúra után, mit nekünk 3 nap vadon…

Tehát, irány Budapest és aztán a Börzsöny!

Reklámok

2015. július 27. Posted by | útleírás, bicikli, gondolatok | 2 hozzászólás

Relatív

Hétvégén többször beárnyékolta a gondolkodásomat a tudat, hogy egy bő hét és kezdődik a suli. Véget ér a szabad élet, amiben ugyan akadt bőven munka, nehéz munka is, de mégis, ezek amolyan önként vállalt, vidám szabadságos munkák. Nyomasztott tehát  a dolog, egészen vasárnapig, a Balatonról hazavezető út kb. feléig. Mert úgy Nagybajom tájékán ért el a tudatomig a valóság. Hogy mennyire jó nekem, mert másnap még nem kell mennem dolgozni. Csak a következő hétfőn. és ráérek majd akkor ezen szomorkodni. Mekkora nagy idő van még addig, és hogy lehet ennyinek örülni máskor, szűkebb napokon! Én meg itt ezzel hergelem magam. Mások pedig hogy utálnak minket ezért…

2014. augusztus 19. Posted by | gondolatok, munka | Hozzászólás

Mentegetőzés

Elég nehéz ezt most folytatni. Április 22. az utolsó bejegyzés (és az is csak egy mondat, azelőtt meg január…) és ma július 22. van. Ez a fajta krónika tehát erősen hiányos.  De most nyár van, annak is a kellős közepe, sőt egy kicsit több is annál. Itt és most van az írás ideje, egyáltalán, van ideje.

Foghatnám az egészet pl. a facebookra, és valóban, ha kinyitom a gépet, sokszor nem is jutok azon túl. Persze a tanévben többnyire volt elég dolgom is. És ebben semmi javulás nem várható, még a szünetben sem nagyon. Gyakran veszem észre magamon, hogy úgy dolgozom, lassan, körülményesen pepecselve, az alaposság illúziójával alátámasztva. mintha félnék, hogy egyszer csak kifogy a munka. És akkor mi lesz. Mihez fogok akkor kezdeni??? Ez, gondolom a korral jár.

Sokszor el is fáradok, főleg ha olyat csinálok, amit nem szeretek, vagy éppen untat. Ez a fáradtság bekövetkezhet a nap bármely szakában, de este 7 után a valószínűsége meredeken megemelkedik. Ilyenkor nincs mese, szem leragad, fonal elveszít, ha még erőltetem akkor maximum az történik, hogy 10 perces munkát sikerül háromnegyed óra alatt  elvégezni, magas hibaszázalékkal. Ez elég új jelenség, vagyis évekkel ezelőtt nem volt jellemző. De most évekkel azután van. Megnyugtat viszont, ha olyat csinálok amit szeretek, leköt, megmozgatja az agyamat, nos ilyenkor nem szokott előfordulni a fenti jelenség… Nyilván a szervezetem tiltakozik a maga módján. Így viszont nincs mit csodálkozni, a blogírás a legvégére marad, de mivel a munkának így sosincs vége, hát el lehet képzelni…

Azért a 2014-es nyári kalandjainkat a rend kedvéért mégiscsak szeretném ilyen formában is megörökíteni. Most ugyan kicsit nehezen élem bele magam, mert épp Budapest, a végtelen hosszú biciklizések, az örök sláger garázs és bódépakolás, dzsungelnyesegetés, a megunhatatlan kertvégi tüzelés, no meg pár kiszáradt fenyő gondoskodik arról, hogy az előbb emlegetett veszély egyelőre ne fenyegessen…

De aztán az egész napos eső ezeket a mulatságokat aláásta rendesen, meg aztán így egy hét után szinte az összes ki is van pipálva, mégiscsak nekiveselkedtem. Az első kaland egy sátrazás-biciklizés a Duna mellett, a másik egy hosszú hétvége a Magas-Tátra szép és meredek lejtőin. Utóbbiról egyelőre csak pár kép, de talán valamikor szöveg is lesz hozzá…

2014. július 22. Posted by | gondolatok, munka | 4 hozzászólás

A Tátrában

IMG_4807

IMG_4949

IMG_4809

IMG_4862

IMG_4867

IMG_4871

IMG_4876

IMG_4887

IMG_4896

IMG_4902

IMG_4905

IMG_4908

IMG_4921

IMG_4922

IMG_4924

IMG_4929

IMG_4936

2014. július 22. Posted by | gondolatok | Hozzászólás

Frissítés

A Windows telepítése közben elgondolkoztam: talán ideje volna magamat is újrainstallálni. Lehetőleg valami újabb verzióra.

2014. április 22. Posted by | gondolatok | Hozzászólás

Ma már 30

éve annak, ami 5 éve még csak 25 volt. A behavazott park most is be van havazva. Tehát ugyanoda építhetünk hóembert az akkori gyerek mostani gyerekének…

_DSC_0028

Folytatás: És tessék, itt van ni, amit egy egykori gyerek épített a mostaninak. Kicsit sajnáltam, hogy az összes répát beleraktam a levesbe, sőt egy felet még öncélúan el is rágcsáltam…

2014. január 24. Posted by | család, gondolatok | Hozzászólás

Nem normális

ez a tavasz januárban, tudom. De valahogy azért el bírnám viselni az ilyen, könnyelműségre csábító mediterrán klímát.

Fotó: Elblinger Ferenc

2014. január 19. Posted by | gondolatok | Hozzászólás

Régi babák szeretése

DSC_0391

– Te gondoltad volna ezt néhány hónappal ezelőtt? Amikor az öreg királyné levett minket a polcról és jó alaposan megfürdetett?
– Mit gondoltam volna? Talán hogy eljött a nagytakarítás ideje, és ha megszáradtunk, mehetünk vissza a polcra porosodni újabb hosszú esztendőkre…
– Ej, de pesszimisták vagytok. Én rögtön arra gondoltam hogy, hogy talán végre új életet kezdhetek! Ti nem vettétek észre, hogy mostanában gyakran megfordul itt egy icike-picike királykisasszony?
– Dehogynem. De nem gondoltam, hogy egy ilyen icike-picike királykisasszony, mint Zs, nekünk bármi jót jelenthet.
– Pedig I is majdnem ilyen icike-picike volt, amikor engem kiválasztott a szegedi játékboltban abból a nagy kosárból. Ti persze már mind akkor kerültetek ide, amikor nagyobb volt…
– Hát tény és való, mozgalmasabb az életünk mostanában! Ha nem is mindig fenékig tejfel, amikor Zs kezei közé kerülünk…
– Ugyan már. Sokkal jobban viselem, ha a hajamnál fogva cipelgetnek ide-oda, mint ha a polcon porosodnék.
– Én is.
– Nekem már a nevemet is majdnem végig ki tudja mondani!
– Minket is megismer azért név szerint! És mindenkit megölelget mikor megtalál!
– Ja, a lakás különböző sarkaiban, ahová előzőleg elcipelt!
– Nekem a hajamat szokta simogatni!
– Mindenkinek szereti a haját simogatni.
– Bocs hogy közbeszólok, bár én csak véletlenül maradtam itt köztetek! Szerintem Zs igazán kesztyűs kézzel bánik veletek. Én tudom, mert sok másik kisgyerekkel is szoktam találkozni!
– Hát nem irigyellek. De nem fogsz hiányozni Zs-nek? Úgy tudom veled szokott elaludni…
– Talán nem, mert van otthon egy ikertestvérem! Ma ő fog helyettesíteni…
– Nahát, Zs szülei igazán előrelátóak! És megszívlelték a jó tanácsot!

DSC_0029

2014. január 5. Posted by | család, gondolatok, játék | Hozzászólás

Ezt szeretem

50 felett (jócskán) megjár az embernek az érzés, hogy az új év nem valamiféle káosszal indul. Kora ifjúságom néhány meghatározó jelentőségű házibulija után már egyre kevésbé akartam érteni, hogy miért kell egész éjjel fent virrasztani, különben is, milyen dolog az, hogy most van vége ez évnek, pont most, amikor sokkal helyénvalóbb lenne az új év kezdetének valami kora tavaszi napot kijelölni, vagy legalább olyat amikor már kezdi érezni az ember a tél végét.

Ennek ellenére, minden esztendőben annak rendje-módja szerint becsülettel áldoztam ennek az értelmetlen szokásnak. Emlékezetes bulik sora következett, barátokkal, azok gyerekeivel, különböző helyszíneken, majd saját gyerekeinkkel, azok csatolt részeivel, zenélős, énekelős, társasjátékozós bulik voltak, jók voltak ezek, de ennek ellenére 11 óra után én akkor is aludni szeretek a legjobban. Az, hogy az éjfélt simán át lehet aludni, vagy legalábbis az ágyikóban bóbiskolva átvészelni az ilyenkor szokásos háborús zajokat, hosszú évek óta tavaly éltem át először, egy jó kis gyomorvírus miatt. És csodák csodája, az univerzum nem fordult ki a sarkaiból, úgy tűnik, ettől még a 2013-as év nem sikerült rosszabbul, mint az előzőek, sőt, olyan értelemben kimondottan jónak mondható, hogy Gy most, pár év kényszerű kihagyás után, végre megint pénzért (is) dolgozik… Volt szép esküvő, van aranyos unoka, aki egy év alatt babából kész emberke lett. D is megúszta, hálistennek. Ami esetleg rossz volt, azt borítsa a jótékony feledés homálya minél előbb, a közoktatást meg segítse meg a Jóisten, ha tudja.

Idén már előre örültem a lehetőségnek, miután a fiatalok elhúzták a csíkot a fővárosba előző nap, hogy az ilyenkor szokásos mulatozást most baráti körben intézhessék.

Én meg itthon kipucolom a vulkánjaimat, ettől valahogy mindig jobban érzem magam, aztán bepótolom a beígért, régesrégi hagyományt felélesztő ablakfestést az unokám szobájában, majd vasalás közben próbálom megragadni a múló pillanatot az év utolsó, ködbe vesző délutánján, olyan zenéknek a hallgatásával, amik bármikor képesek elfeledett hangulatokat felvillantani. Este erre még ráteszünk egy lapáttal, amikor az elmúlt évek biciklitúráit, bódéépítéseit, nevezetes napjait megörökítő képekből készített vetítéseket nézzük végig, sorban egymás után…

Az éjféli csatazaj már álmomból ébreszt, nem gondolom, hogy most fel kéne kelni pezsgőt bontani. Talán nem lesz ebből nagyobb baj idén sem… Reggel frissen, üdén kelek, és örömmel konstatálom hogy nincs semmi káosz körülöttem. Egy kis felpezsdítő házimunkát is nagyítóval kell már keresni (jó, azért találok, a rend kedvéért).

2014. január 1. Posted by | gondolatok | Hozzászólás

Mert ha előre tudnánk

hogy mi fog történni, valószínűleg bele se fognánk semmibe. Például apukám se lelkendezett volna nekem a telefonba egy novemberi napon, hogy milyen jó, a következő  héten nincs semmi dolga, se egy orvosi vizsgálat, se egy befizetni való csekk, és a piacon is úgy bevásárolt, hogy abból D legalább egy hétre valót főzött, ha tudta volna, hogy azon a bizonyos nyugodalmas héten kedd délelőtt D-t a mentő fogja majd elvinni egy jól fejlett infarktussal. Pont őt, akinek egészséges szívósságáról,  munkabírásáról legendák keringenek a családban.  Akivel példálózni szoktam a kollégáimnak, mikor a kora nyári  27 fokban lógó nyelvvel szenvedve a klíma kapcsolója után lihegnek. Aki 80 évesen is minden nap hajnalban (de nagyon hajnalban, fél 4-4 között) képes felkelni, a tennivaló délig nem esik ki a kezéből, aztán egy kis ebéd utáni bóbiskolás után  ott folytatja estig, ahol abbahagyta. Ez egy átlagos nap, példálózni nem is ezzel szoktam, hanem azzal, amikor a 35 fokos nyári napon kora reggel nyitáskor már ott van a temetőnél, hogy a nemrég kiültetett virágokat meglocsolja, aztán elbuszozik a másik temetőbe is, hazafelé nem tudja megállni hogy egy kicsit be ne vásároljon, feljön a hegyre, főz ebédet, aztán ebéd után bóbiskolás helyett szép ruhába bújik és elmegy egy barátnője gyémántdiploma átadó ünnepségére…

Persze, ha jobban belegondolunk, pontosan ezek a dolgok vezethettek idáig is. És most suhintott egyet a kaszás, miheztartás végett.

Aggódunk tehát, bár vidám a hangja, bizakodó, örül hogy megmenekült a veszélyből. Amiatt is aggódunk nyilván, hogy apukám most egyedül maradt, mindazzal, amit eddig ketten csináltak, egymást kiegészítve, ránk alig utalva, ami a hétköznapok életvitelét illeti. Megoldja, bár az esti telefonbeszélgetések után marad bennem kétség, érzem hogy jobb lenne ott lenni, bár őszerinte fölösleges. Szerencsére laknak arrafelé gyerekeink, tudnak főzni, megtalálják a porszívót is, aztán előbb-utóbb engem is elhajt a lelkiismeret a fővárosba… A segítség elkel, mindaz, ami eddig D keze nyomán szinte észrevétlenül megtörtént, most mind külön történet… És egy darabig még az is lesz, mert nyilván nem lehet ugyanott folytatni, ahol az a bizonyos kedd megszakította…

Azon viszont mosolygunk, mikor hazaengedik, és apukám a körzeti orvosnál megkapja a recepteket, és a patikában nem adják ki neki, arra való hivatkozással, hogy ez a TAJ szám már nem létezik. Mert a doki, aki D-t még egyszer sem látta az elmúlt tizenvalahány év óta, mióta övé a praxis, simán a nagymamámnak írja fel a gyógyszert, akinek a neve hasonló, és már 15 éve nincs az élők sorában, viszont a nyilvántartás titokzatos módon még őrzi a kódját…

És amikor vége a sulinak, karácsony előtt, kicsit megszálljuk a házat megint, hasonlóan mint tavaly is, meg tavalyelőtt, sőt most unokástól. Eddig is gondoltuk, de most aztán már főképpen tudjuk, hogy micsoda ajándék a sorstól, hogy ezt megtehetjük.

2013. december 30. Posted by | család, gondolatok | 2 hozzászólás