M E N E T S Z É L

Vándorúton a Börzsönyben

Így esett hát, hogy a jól sikerült szülinapos vasárnap után, hétfő reggel, hasonlóan az előző hétfőhöz, ismét ott állunk a G. utcai kapuban, búcsúzkodva az öreg szüléktől. Csak most nem a felmálházott bicajokkal vágunk neki a vakvilágnak, hanem egy-egy gondosan telepakolt hátizsákkal, de legalább akkora lelkesedéssel és önbizalommal.

1. nap: Királyrét – Nagy Hideg-hegy – Kemence, Fekete-völgy

2. nap: Kemence – Nagybörzsöny – Vasedény m. h. – Nagybörzsöny

3. nap: Nagybörzsöny – Koppány-nyereg – Letkés

Reklámok

2015. július 27. Posted by | útleírás, erdő-mező | 6 hozzászólás

1/3. nap: Királyrét – Nagy Hideg-hegy – Kemence, Fekete-völgy

Első állomásunk a Nyugati pályaudvar. Elegáns, hűvös szerelvény röpít minket a kánikulában Vácig, aztán meg-megállva Kismarosig. Nekem, aki a várost leginkább bicajjal járom, az is élmény hogy ott megyünk el a szegedi úti sorompónál, a Rákos-patak melletti végtelen hosszú gyalogos felüljáró alatt, a vasúttörténeti park mellett, meg persze az egész gyerekkorom mellett. Ilyen szempontból még mindig nem sikerült teljesen  felnőnöm, szerencsére.

Kismaroson átszállunk a kisvasútra, kezdjük érezni a nyarat. Romantikus döcögés következik Királyrétig, ahonnan majd az erdőn átgyalogolva fogjuk elérni első szállásunkat. Ki ne lelkesedne egy ilyen túra elején, gondoljuk? Közben sejtjük, hogy rajtunk kívül nem sokan, különös tekintettel a 35 fokra. (Persze ismerünk pár embert akikről biztosan tudjuk hogy igenis!)

IMG_5124

Gy a végállomásnál valahogy észreveszi, hogy itt lehet hajtányozni. Szeretné kipróbálni, be is fizetünk rá, viszonylag enyhe  turistalehúzás, főleg gyerekes családoknak. Mi meg ugye annak számítunk :  -)

IMG_5126

Nekivágunk az erdőnek. Tavak mellett megyünk el, házak, nyaralók. Nekem van is innen egy téli tavon csúszkálós emlékem a régmúltból…

IMG_5128

Elindul az út felfelé. Amikor visszanézünk, ezt látjuk:

IMG_5129

Csak megyünk feljebb, egyre feljebb. Kényelmes sétát akartunk, a nagyobb csúcsok kikerülésével, de azért ez egy hegység… Többször megállunk különböző okokból, kisebb-nagyobb fatörzseken pihenünk és gyönyörködünk a tájban.

IMG_5131

Az elemózsiánkat is elővesszük. (Mióta újra megjelentek csecsemők a családban,  mi is rájöttünk, akkor van a béke ha háromóránként etetés van…) Csak a “Rakodóig” kell felfelé menni, onnan majd lefelé visz az utunk, így tervezzük.

IMG_5140

Szerintem nem olyan vészes, a szél is fúj, és mikor letesszük a hátizsákot, a trikónk olyan mint a hideg vizes borogatás. Egy biztos, jobban érzem magam, mint a panelban, a fotelban ülve.

IMG_5142

Lassan elérjük a Rakodót, ez elvileg fele az útnak, és a legmagasabb pontja. De Gy aggodalmasan nézegeti a fákra kirakott figyelmeztetéseket, azokat próbálja összevetni a térképével.

IMG_5136

Én emlékeztetem Pipulka blogjára, azon belül is az általam ajánlott egyik olvasmányra, amit úgy tűnik, nem olvasott el a túraútvonal tervezésekor (aminek ő szokott nálunk a felelőse lenni)… Mi végül nem vállaljuk be az esetleges ott lévő kidőlt fatörzseken keresztül való huzamos közlekedést, tekintettel kisfokú mozgáskorlátozottságomra. Alternatív út a Nagy Hideg-hegyen át vezet. Amit nem akartunk ez alkalommal megmászni, sem a Csóványost. Ám mégiscsak megmásztuk, és nem is bántuk.

IMG_5152

IMG_5151

Fent még jobban fújt a szél, a hegy teteje nevéhez méltóan hűvös volt, a tisztáson hívogatott minket a menedékház is. Mint kiderült, az üzemeltető épp árubeszerző körútra ment, és sajnos nem hagyott kint becsületkasszára néhány doboz sört az arra tévedő néhány tikkadt turistának… Azért falatoztunk a hazaiból, hideg vizet is tudtunk csapolni, elégedetten indultunk lefelé.

IMG_5153

IMG_5156

Volt egy elég hosszú, meredek, köves, rész, ahol bizony féltem hogy nadrágféken kell lemenni, és akkor piszkos lesz a szép fehér gipszem : P De végül sikerült lábon… Gy is észrevette újra, hogy van térde.

IMG_5158

Csak mentünk, mentünk lefelé. Eljött az a pont is amikor megfájdult a talpam, bütyköm, lúdtalpam (amik ugye minden rendes öregasszonynak vannak a lábán), sőt kezdett a  vízhólyagom is kinőni. De sebaj, mert elértük a patakvölgyet, és a vízcsobogás egy kis lábáztatás ígéretét hordozta magában.

IMG_5164_

Innen azért még elég sokat kell kutyagolni. Egykori kisvasút vízmosta romjai mellett haladunk, vadregényes ösvényeken, sejtelmes sötét völgyben.

IMG_5166

IMG_5167

Erről kapta, nem véletlenül, a panzió a is a nevét, ahová 16 km megtétele után fáradtan beestünk. Nagyon örülünk, hogy nem kell tovább menni, bár nem ez alapján választottuk ki, egyszerűen itt volt hely…

Mosakodás, sebek nyalogatása, vacsi, aztán még világosban elnyom az álom.

2015. július 27. Posted by | útleírás, erdő-mező | Hozzászólás

2/3. nap: Kemence – Nagybörzsöny – Vasedény m. h. – Nagybörzsöny

Másnap kicsit rosszul élem meg, hogy a reggeli, ami benne van ugye a szállás árában,  csak fél kilenctől vehető igénybe. Értem én persze, hogy bonyolult, meg a faluból jönnek és mire ideérnek a konyhások, már fél nyolc. Ez teljesen rendben van. De ha így van, miért kell nekem, aki általában fél hatkor kelek, hatkor már kész a kávé, fél hétkor már jóllakott napközisként várom a nap kihívásait, miért kell nekem is ezt kifizetni. Nem akarom elhinni, hogy ide csak pihenni, strandolni vágyó vendégek járnak, akik mind bírnak aludni végtelenségig, és véletlenül sem terveznek egész napos túrát tenni az ország egy nevezetes hegyének tövében álló szállodából. Való igaz, mi másik vendégkör vagyunk, az egy-két kategóriával alacsonyabb besorolású helyeket célozzuk, és nem  nagyon vagyunk erre trenírozva… Biztos naiv vagyok, ha viszonylag sok pénzért viszonylag rugalmas szolgáltatást képzelnék.

No erre talán kicsit több szót vesztegetettem mint amennyit megér, végül is nyolc után már volt kint kaja, és még egy-egy szendvicset is csináltunk… Kilenckor már indultunk is : -P. Változtattunk az eredeti terven, nem mentünk vissza az erdőn át Nagybörzsöny felé. Besétáltunk a faluba, jó meleg volt már a hosszú út végén. Kicsit megálltunk ennél a szép kis hídnál:

IMG_5170

Aztán beestünk egy hangulatos udvarú kocsmába egy hideg szódára, majd kezdtük nézegetni, mikor megy a busz. Hát épp elment. Nem mentünk mégse vissza 4 km-en az erdőbe, inkább megettünk egy jégkrémet is, kényelmesen felcihelődtünk, és áttettük székhelyünket a buszmegálló közelében egy árnyékos helyre, történetesen az idősotthonnal szemben. Gondoltuk, rejtvényt fejtünk, kártyázunk, aztán majd csak jön az a következő busz (másfél óránk volt). Nagyon meleg volt.

IMG_5172_

Végül másképp alakult, lett egy kis társaságunk : -) Átült hozzánk az otthon egyik lakója, később egy dolgozója is. Elbeszélgettünk a világ  dolgairól, jól telt az idő! Aztán megint magunk maradtunk, én bevásároltam egy kis kiegészítést a szendvicsekhez, és mire visszajöttem, már újabb asztaltársunk volt. Vele is beszélgettünk egy sort. Pipulkával nem beszélgettünk, sajnos előre nem jelentkeztünk be nála, ismeretlenül meg nem akartam tudakozódni utána…

Nemsokára már szedelőzködhettünk is a buszhoz, ami elröpített Nagybörzsönybe, ahol már nagyon-nagyon meleg volt. Kis séta után, majdnem az erdő szélén elértük aznapi szállásunkat, ahol szerencsére otthon voltak a háziak Kicsit meglepődtek, hogy ilyen korán jöttünk, de örültek, hát még mi, hogy ott találtuk őket! Gyorsan kipakoltuk a hátizsákokból, ami egy erdei sétához nem szükséges, megettük a hűsben a szendvicseket, aztán indultunk is tovább.

Itt is sínek mellett vezetett az út. Még az elejénél találkoztunk egy fiúval és egy lánnyal. Ezt csak azért említem, mert rajtuk kívül összesen 2 emberrel találkoztunk 3 nap alatt az erdőt járva, ők a Nagy Hideg-hegyi menedékházban várták a büfé üzemeltetőjét, és reménykedtek egy hagymás rostélyosban…

Ebből két dolog következhet, az egyik hogy hétköznap nem sokan túráznak a Börzsönyben, a másik, hogy normális ember 35 fok felett nem megy túrázni az erdőbe. Se. Biciklitúrázni se. Esetleg valami vízbe bele…

De mi nem vagyunk azok, ez nyilvánvaló az eddigiekből. Így aztán vígan caplatunk fölfelé mert arra vezet az út.  Folyik rólunk a víz, reménykedünk, egy kis zsír is megy vele talán…  A Vasedényhez tartunk, ez viccesen hangzik, de egy menedékház az erdő közepén. Bizonyára a Vasedény vállalat dolgozóinak szolgált pihenőül még abban az átkos világban : -) Onnan már csak lefelé vezet majd az út…

Hát ez a Vasedény nagyon kellemes meglepetés. Úgy áll ott a kis viskó az erdő közepén mint a mesékben a boszorkák háza (vagy a nagymamáké). Mellette egyik oldalon kis tisztás, másikon mocsaras tavacska, amelybe jéghideg vizű forrásból csörgedezik a víz. Mint egy oázis, csak nem a sivatagban, hanem a sötét erdő mélyén.

IMG_5187_

IMG_5177

IMG_5182

IMG_5175_

A falon egy tábla hirdeti a hely funkcióját és viselkedési szabályait:

IMG_5180

És valóban, hátulról egy vaslépcsőn  a tetőtérbe jutunk, ahol mindenki előtt nyitva áll ez a helyiség:

IMG_5185

Kicsit nyirkos és dohos, de milyen legyen az erdő közepén! És nincs elrontva, összeszemetelve, felgyújtva, ellopva. Magunkra képzeljük a hálózsákot, továbbá hogy akkor reggelizünk amikor csak akarunk (feltéve ha hoztunk magunkkal, vagy szedtünk, esetleg elejtettünk…)

Sokáig elidőzünk a ház körül, itt jó nekünk. Azt gondoljuk, ezért jöttünk ide, ezért repesztette el a csuklómat a Jóisten, vagy az Univerzum. Ezért rontotta el az autót is. Máskülönben talán sose keveredünk ide. Meg a kemencei árnyékos asztalhoz, és a Nagy Hideg-hegyre sem.

Lassan elindulunk visszafelé, itt is akad lábáztató patak, és szinte észre se vesszük már a faluban vagyunk. Illetve a talpamon lévő vénasszonytartozékok köszönik, de észreveszik… Gy térde is persze. Elgondolunk egy kis virslit vacsorára, de azt nem főznek, így beérjük némi rántott husival és egyebekkel, no meg elegendő mennyiségű és hőfokú csapolt sörrel.

Ekkora energiafelvétel után nem csoda, hogy van még egy kis mehetnékünk. Végre hűvös van az utcán, felcaplatunk hát a bányásztemplomhoz, és annak északi oldalában a lépcsőre telepedve még sokáig örülünk annak, hogy milyen jó is nekünk. Bámészkodunk az egyre sötétedő panorámán, aztán irány az erdőszéli házikó, ahol még egy kicsit beszélgetünk a ház gazdájával, aki erdész volt, és már sok évet megélt.

IMG_5189_

2015. július 27. Posted by | útleírás, erdő-mező | 2 hozzászólás

3/3. nap: Nagybörzsöny – Koppány nyereg – Letkés

Korán kelünk, nem is esik még annyira jól, de tudjuk hogy meleg lesz, igyekeznünk kell. Gy bevásárol, reggelizünk a jófej kutyával, igazán nagyon jól nevelt, ránézésre nem egy kikoplaltatott jószág, de a testbeszéde elárulja, szívesen venné ha megkínálnánk egy falattal… Utána türelmesen vár, hátha még eggyel : -)

Fél nyolckor már a falu utcáin baktatunk, és nem értjük, honnan ez a nagy meleg, hiszen tegnap este még egész kellemes volt. A bányásztemplom ajtaja most nyitva, így újra felmászunk a dombra hogy bekukucskáljunk:

IMG_5195_

Előző nap már mentünk egy szép kört Nagybörzsönytől Nagybörzsönyig, ezt eredetileg az utolsó napra terveztük. Letkésre tartunk hát az erdőn át, ott szállunk majd buszra, aztán vonatra és robogunk haza.

De először ki kell menni a faluból a szőlőhegyen át, napsütötte domboldalon. Itt úgy érzem, hiba volt, hogy a nálunk lévő összesen 2 liter vízkészletet nem egészítettük ki a kis sarki büfénél, ahol kávét vételeztünk. De már nem fordulunk vissza, lesz ami lesz. Beosztjuk. Aztán erdősebb részhez érünk, kicsit megyünk lefelé, elérünk egy kis patakot, Gy szerint lesz még, de nem biztos hogy ilyen szép. Megállunk hát, lábáztatás, hallgatjuk a csobogást, végül is ezért jöttünk…

Innentől emelkedik az út, Gy szerint a Koppány-nyeregig, aztán onnan lefelé patakvölgyben megyünk be Letkésre. Előre élvezzük.

Az emelkedő jó hosszan aszfaltút, és itt vár egy  kellemetlen körülmény, amit a fél kilences reggelinél is rosszabbul élünk meg, ez pedig a millió bögöly. Csapkodunk magunk körül sapkával, térképpel, ezt folyamatosan kell csinálni, de a hatékonysága így sem éri el a 100%-ot. A panoráma gyönyörű, de alig látjuk a nagy csapkodástól. Azért készül fotó is, egy nyugalmasabb helyen:

IMG_5197

Később letérünk a lankás aszfaltról, a jelzés meredeken fordul a hegynek, szerencsére a böglyök ottmaradtak az aszfalt mellett. Fellélegzünk, pihenünk, aztán neki a dombnak, gondoljuk, innen már nincs messze a napi legmagasabb pontunk. A nyeregnél találunk egy jó állapotú vadlest. Felmászunk, élvezzük a panorámát, jó kis szelfit is készítünk.

IMG_5200

IMG_5205_

Készült olyan is, amin a fejünk van, de jobb ha mégis ezt mutogatom : D

10 óra van, jól állunk, ideje az etetésnek is, azért vizet még hagyunk, ki tudja mi vár ránk…  Továbbindulás után nem sokkal egy elágazáshoz érünk. Az utak szépen ki vannak táblázva, a kék kereszt vezet Letkésre, pontosan úgy, ahogy Gy 1988-as kiadású turistatérképén. Amit Gy mégis aggodalmasan nézeget, mert ott kicsit más irányban indul ez bizonyos kék kereszt. De 27 év nagy idő, azalatt annyi minden történhet, még az erdőben is. Követjük a jelzést, nem nagyon lenne jó itt most eltévedni, ismeretlen terepen, az év egyik legmelegebb napján, amikor is tudjuk, normális ember nem túrázgat csak úgy. Legfeljebb, akinek pont ilyenkor adják ki a szabadságát… Rendben, az út megy szépen lefelé, valahol majd csak leérünk a patakvölgybe, és akkor juhhé!

Aztán egyszer csak meglepő módon a jelzés letér a széles útról, be az erdőbe, a domb irányába. Harmadik napja járjuk a Börzsönyt, kezdjük megtapasztalni az itteni jelzésfestők szokásait: úgy tűnik, nem kedvelik annyira a szintvonalakat, inkább átmásznak minden kisebb-nagyobb buckán, légvonalban a legrövidebb úton,  a festékvödörrel együtt. Elképzelhető az is, hogy egy újabb kiadású térképen alternatív útvonal is szerepel. Ha nem ilyen hirtelen felindulásból vetjük magunkat a rengetegbe, lehet hogy már lenne is ilyenünk, bár Gy szerint ez annyira nem fontos… Ha lenne másik út, miért ne volna az is feltüntetve egy táblán az elágazásban?

Innentől egy elég kellemetlen rész következik, gyengébb idegzetűeknek nem ajánlott. Megyünk felfelé a dombon, útról nem beszélhetünk, csalánban, bogáncsban gázolunk, avarban, bokáig érő puha vakondtúrásokban, jó kis erdei földben. Mondjuk a kék kereszt tényleg ott virít minden harmadik fán, így biztosan nem tévedünk el, ha csörtetünk jelzéstől jelzésig. Gy tőle szokatlan módon csúnyán káromkodik, úgy érzi csak szívatják…  Többször hisszük már hogy fenn vagyunk a tetőn, de mindig újabb emelkedő következik az árnyasnak nem egészen nevezhető ritkás, fiatal fás  domboldalon.

Aztán egyszer csak nincs tovább. Várjuk a csodálatos panorámát, vagy legalább egy kis helyet ahová a fenekünket letehetjük, de semmi ilyesmi nem mutatkozik. Jobbról-balról az erdő, megyünk hát tovább a ritkás gerincen, majd a végére érve hasonló módon leereszkedünk. Aggódom itt is a nadrágfék miatt, ha már eddig megúsztam. Mire leérünk egy biztonságos síkra, mindenünk tele apró bogánccsal (Gy hátizsákja, az én gipszemen a géz is), a cipőnk földdel, a zoknink tüskével. De, ha teljesen igazságosak akarunk lenni, mondjuk el azt is, hogy ezt a dombot a böglyök valahogy nem kedvelik, szerencsénkre… Sákolatető a hely neve, csak a rend kedvéért… legalábbis, azon a régi térképen : D Fénykép ezen a szakaszon nem készült, nem is értem hogy miért?

Visszaértünk a széles útra, amiről letértünk. Gy azzal hitegeti magát, hogy nem is arra, ez biztos egy másik út… Hát, ezt nem próbáljuk most ki. Nem sokat megyünk itt, a kék kereszt letér megint, a változatosság kedvéért egy szakadékba. Megint nadrágfékveszély, hiányolom az útjelző tábláról a jelzést, hogy ez nem annyira könnyű túra, enyhén mozgáskorlátozottaknak is ellenjavallt. Szerencsére van rutin, nagyjából tudom hová kell tenni a lábam ilyen helyeken, talán ez már a patakvölgybe visz. Kicsit aggódom, hogy majd ki kell innen mászni nemsokára, Gy meg azért, mert szerinte a patakvölgy nem erre van…

Aztán kiérünk egy megművelt fennsíkra, lassan meglátjuk a falu tornyait, a patakvölgyet jó messzire elkerülve, egy domboldalon ereszkedünk lefelé a tűző napon. Hamarosan 12 óra, nekünk nem sikerült 1 óra 45 perc alatt megjárni a kék keresztet, ami a tábla szerint a szintidő. Pedig nem mentünk nyugdíjas tempóban, ácsorogni se nagyon ácsorogtunk.

A klimatikus viszonyok, a nap állása, minden körülmény kísértetiesen idézi idei nyári barangolásaink első napját, Lengyel határában, még biciklivel. Hasonlóan érezzük, erőtartalékaink végén járunk, harangszóra érjük el a faluszéli temetőt, beesünk az első kocsmába, vedeljük a hideg szódát, Gy a sört is, én úgy érzem, nekem az most nem lenne jó. Rendezgetjük sorainkat, van több mint háromnegyed óránk a buszig.  Közben csörög a telefonom, kapunk egy nem túl jó hírt, ami relatívan nem is túl rossz: kisebbik fiunk az ortopédiáról telefonál, egy röntgen után, ami szerint nincs bokatörése, borogassa, el fog múlni. Ő is bicikliről esett le….

Eljön az idő, áttesszük székhelyünket a buszmegállóba, leszedegetjük a maradék bogáncsokat, töprengünk a sors szeszélyein. Beérünk Szobra, reméljük, légiós kiképzésünk egyelőre itt véget ér, de nem. Már elképzeltük magunkat az idefelé megismert hűvös szerelvényben. Ami most minket vár az állomáson, kicsit másképp néz ki, és minden ablaka le van tekerve. Tehát ráadásként még nyertünk egy órát délután 2 és 3 között a kánikulában egy hagyományos “koszos” vonaton. Az élmény a hetvenes éveket idézi, de szerencsére nincs akkora tömeg.

Innentől aztán minden ok, menetrend szerint érünk Pécsre a 3. emeleti panelunkba. Itt sincs túl hideg, kissé csalódottan szembesülünk azzal, hogy a sört, azt megittuk vígan még indulás előtt, szombat este, a másik gyerekkel… Boldogan dobáljuk a mosógépbe leharcolt gúnyánkat, mossuk magunkról le a csípős verejtéket és örülünk hogy itt nincsenek böglyök, se csalán, se bogáncs…

De, az utolsó néhány óra nem tervezett kitérőjét leszámítva, igazán jó kaland volt ez a három nap. Ami meg nem öl meg, az tudjuk, megerősít…

2015. július 27. Posted by | útleírás, erdő-mező | 4 hozzászólás

Október 26. szombat: Hetvehely – Jakabhegy – Patacs – Pécs


IMG_4572

Gyönyörű szép őszi reggel, rutinos elemózsiapakolás, aztán irány a vasút. A vasút egy kaland, a menetjegy szerint 34 km-es távot 2 átszállással tesszük meg, Szentlőrinc és Bükkösd között pályafelújítás miatt vonatpótló buszok járnak, csak ma. A buszon két öreg csupa ránc fejkendős tündér, akiknek nem kell segíteni a fel és leszállásnál, elbírnak a húzós kocsival, meg a sok virággal, amit gondolom visznek a temetőbe, remélem ilyen leszek majd én is, amikor már nagyon öreg leszek, szívós, töpörödött anyóka. Egyébként már a fejkendős nénik is nadrágban járnak, és lehet hogy mire oda kerülök, a fejkendős helyett kapucnis néni leszek sok társammal együtt.

Leszállunk végül a vonatról, ami Bükkösdről még elvisz minket Hetvehelyre. Itt nem megyünk be rögtön az erdőbe (a rövidebb úton), átsétálunk a falun, iszunk egy kis unicumot a hűvös reggel tiszteletére, egy felejteni való kávéval együtt, a kopár kocsma előtt, mogorva helybéliek között. Bekapunk még egy napos padon egy kis hazait (korán volt a reggeli) majd átmegy az út a vasút alatt, és néhány mezőgazdasági épület között besétálunk az erdőbe, amely varázslatos színeivel hívogat. Erről nincs is mit mesélni, kép kell, bár ez sem egyszerű, a régi kis fényképezővel nehéz visszaadni a látványt, nem mindig olyanok a színei mint amit mi látunk, meg már nagyon el van fáradva, digitális szegény, tehát nem öröklétre tervezett, zabálja az elemet, 10 kattints  után le is merül, és a másik – vadiúj – elem nem is jó neki. Így aztán a retinánkba próbáljuk égetni amit látunk, hátha sikerül majd szürkébb napokon előhívni. Az út eleinte aszfaltos, később jól kiépített köves, egyenletesen és egyáltalán nem fárasztóan emelkedik. Még az aszfaltos részen egy kis vadászház áll, mellette a Nyáras-forrás, meg egy zöld rétecske. Nagyon romantikus, a színes avarszőnyeg beborít mindent (a rét kivételével) A szél néha megrezdül, a levelek erre hullani kezdenek, egy-egy nagyobb fuvallat igazán pazar látvány. A fényképező idáig bírja.

IMG_4594

A föld, a pára, az erdő illata, a kellemes sétaút igencsak jó kedvre derítenek, faljuk a kilométereket, a fényképezővel se kell már foglalkozni szerencsére… Találunk még kis forrásokat, ücsörgünk mellettük a korhadt fatörzseken, és ahol szükségesnek látjuk, ott megjelöljük a területet. Rajtunk kívül nem jár erre senki.

Hamarosan (majdnem délben) elérünk a táblához, amelyen látjuk, hogy már 7 km-t megtettünk Hetvehely óta. Itt felkanyarodunk egy elég meredek úton a hegyre, el is határozzuk, hogy erre márpedig biciklivel nem jövünk, még tolni is bajos lenne. A táj hasonlít a Dobogókő és a Rám-szakadék közötti részre, a festői bükkös, a meredek lejtő, az átsejlő irtás, olyan ismerős, de azért persze megunhatatlan.

Ahogy közeledünk a Jakabhegyhez, egyre több emberrel találkozunk, ez nem véletlen, hiszen a Zsongorkő vetekszik sok népszerű külföldi hegyi látványossággal. Mi is ide telepszünk ki először, hiába türelmetlenkedik a szalonnánk a hátizsákban, nagyon szeretne már megsülni…  Inkább mi sütkérezünk a sziklán, ezalatt több nagyobb csapat is megjelenik, és mindig vannak köztük olyan emberek, akik életükben először pillantják meg itt a szédítő mélységet, nekik bizony tátva marad a szájuk a lélegzetelállító látványtól. Nekem is, pedig már sokszor jártam itt. Nem is irigykedünk egy cseppet se gyerekeinkre, akik most épp a szlovéniai Vogelen tartózkodnak, unokatestvérlátogatás ürügyén. Gondolom ők se ránk,  jó ott nekik biztosan. Persze, ha mind együtt lennénk bármelyik helyen, az se lenne rossz…

P1010370

Forrás: Panoramio

Aztán a pálos kolostornál a szalonnára is sor kerül, elpusztítunk majdnem mindent ami  a tarisznyánkban ehető van még. Nem túl nagy a tétje a következő dilemmánknak, hogy merre induljunk hazafelé? Mivel Égervölgy felé az utóbbi napokban elég sokszor jártunk, és amúgy is több százmillió forintos beruházás zajlik éppen arrafelé. (Az összeg látványa, sőt a gondolata is vérnyomásemelő hatású, elképzelve, hogy ennek jó része miféle zsebekben landol. Gondolom nem a favágókéban, no de biztos nagyon szép lesz majd. Nekem ugyan eddig is nagyon szép volt, mert már csak ilyen igénytelen vagyok.) Patacs felé megyünk hát, azt az utat (is) nagyon szeretjük, itt van egy, fa tetejére épített  deszkaházikó, ilyenben laknak a tündék, Tolkien meséje szerint… Meg itt van a rengeteg kőbaba, köztük egy hatalmas nagy építmény is, mohás tisztások, korhadt kidőlt fák, nagyon romantikus hely. 2006-ban, amikor az a nagyon hosszú nyár volt, egész decemberig tartott, sok képet csináltunk, amiből csak néhány maradt meg egy winchesterkatasztrófa után. A kőbabák akkor még nem voltak ennyi sokan.

IMG_7711

Egy régebbi kép

Patacson a templom előtti kövön sütkérezünk még egy kicsit, aztán visszaindulunk az autónkhoz, amit ugye a vasútállomás mellett hagytunk. A Tiborc utcában gyalogolva végighallgatjuk a focimeccs szünetében bejátszott kis népnevelő blokkot: az 56-os forradalomról emlékeznek, 3 nap késéssel, operarészlettel és magyarázó szöveggel. Hát, ez biztosan ráfér a lelátók népére. Meg a környék lakóira is nyilván.

Az állomásnál megállapítjuk, hogy tudnánk még menni akár hazáig, de azért jólesik elhelyezkedni a kényelmes ülésen… És most már biztos, hogy a  vízhólyag se nőtt ki a talpamon, még ragtapasz se kellett ehhez. Ha minden héten ennyit mennék, bizonyára soha többet nem is nőne ki, mert megkérgesedne a megfelelő helyeken. Mint ahogy a biciklinyereg se töri már fel semmimet egy ideje…

2013. október 29. Posted by | útleírás, erdő-mező, gondolatok, városom | Hozzászólás

Október 25. péntek délután (az őszi szünet kezdete)

Jó az ha az embernek van fékje. Mert ha a fék elromlik, akkor a fene megette az egészet. Ezért ha a fék kezd elromlani, az ember lánya iparkodik azt gyorsan megcsináltatni, hogy gond nélkül lehessen suhanni hegyre föl, völgybe le, amikor csak úgy adódik. Nem úgy mint Gy, aki, ha elromlik a fékje, legyint egyet és beteszi a bringát a helyére azzal, hogy majd tavasszal. Igazából nem is nagyon szeret ilyenkor suhanni, végül is igaza van, legjobb arra a nyár.

No de a nyár rövid, az év meg jó hosszú, mit tegyen az ember lánya, aki kiváltképp és fenemód meg van veszve azért a biciklizésért, hát alaposan felöltözik, és úgy ül a bicajra. Kivéve, ha olyan kegyes az idő, mint ezekben a napokban, amikor az október ezer színéhez szinte nyári meleg társul, majdnem simogató reggelekkel, esténként az erkély köve is langyos, külön öröm mezítláb tapicskolni rajta. És nemcsak hogy a meleg ruhát hagyhatja otthon, de még őszi szünet is lesz azonnal…  Úgyhogy  nagy szerencse, hogy a fék fog, mert muszáj feltekerni suli után Remeterétig egy lendületből (Na jó, az Égervölgy feletti rettenetes emelkedőn tolja egy keveset, mert indulás előtt meggondolatlanul  megivott egy kávét, és azt azért nem akarná, hogy a szíve a száján essék ki…) A másik rettenetesen, a Remeterét előtti szerpentinen már felmegy simán, addigra sikerül felvenni a tempót. El is határozza, hogy eztán csínján a kávéval. Legalábbis hegyre tekerés előtt. Pedig büszke rá kicsit, hogy neki aztán nem árt, például simán elalszik az este hét órai után akár már fél kilenckor.. Csak legyen elég javítanivaló az orra előtt… Igaz, általában gyönge kávék ezek, csak az ízéért.

Vannak homályos elképzelései hogy utána merre, de nem nagyon dédelgeti egyiket sem, majd úgy lesz ahogy eldönti ott, ahol tényleg el kell dönteni. Remeteréten ücsörög egy keveset, de még nincs három óra, amikor elindul visszafelé az úton. Csak a keleti légakna (régebben ezt a titokzatos nevet viselte) betonútjáig megy a kerékpárúton, onnan a műúton pár perc alatt a város határánál van, majd az istenkúti leágazásnál. Ide kanyarodik, a jól bevált dűlőúton felteker a donátusi templomhoz, majd onnan lefelé a város felé, ott ahol a szerpentinen kanyarogva mindig más panoráma várja.

Mikor egyik kanyarban megpillantja a havihegyi kápolnát, akkor már biztos abban, ami eddig csak egy alternatíva volt, hogy márpedig az lesz a következő cél.  A magaslati úton való közlekedést annyira nem élvezi, sok az autó, túl nagyok, érdekes, mintha errefelé mindenki terepjáróval járna, és nagyon sietnek, péntek délután van, hogy is lehetne kivárni míg biztonsággal lehet kikerülni azt a fránya bringást, fene a jó dolgát. De szerencsére máris ott a Tettye, ahol muszáj bemenni a kávézóba, és otthagyni párszáz forintot egy nem túl nagy és felejthető sütiért, és a mellékhelyiség használatáért….

A Tettyén a kápolna alatt harmadjára is jól megszedi a galagonyabokrot,  megtelik a kis műanyag ebédes doboz anyósa kedvenc csemegéjével, legközelebbre már nemigen marad termés, legalábbis elérhető helyen. Innen a jól bevált úton ereszkedik le a Zsolnay negyed felé, csak Szamárkútnál inog megy egy kicsit, jó lenne átmenni Pécsbánya felé, csak hát ott nem nagyon ismeri az utakat, nem akar eltévedni. A Zsolnayban kicsit sütteti magát a napon, aztán merészen a Basamalom utcán indul hazafelé, a végén már látja, hogy ez péntek délután nem olyan jó ötlet, mert a Tüskésréti úton a nap szembesüt, elvakít, a sebességhatár a 70, és a kamionok is szeretik ezt az utat mostanában.

Lámpa be, mellény föl, nagy levegő, azért annyira nem vészes, de mégis megkönnyebbülten kanyarodik le a Siklósi útnál a temető mögé vezető útra, amin aztán megy is tovább, fel a Postavölgyben egészen  a tescóig. Alighanem az országúton átvezető zebra itt a legmagasabb pont, ahonnan már tényleg lehet gurulni egész hazáig lefelé, hála a féknek, ami nélkül ezt a jó pár dombot nehéz lett volna megjárni… Még éppen picit langyos a kő az erkélyen mikor hazaér. Lassan besötétedik, a mosni és vasalnivaló vár türelmesen, a javítani való hegyek még a jövő héten is várhatnak, szerencsére…

2013. október 29. Posted by | útleírás, bicikli, erdő-mező, gondolatok, városom | Hozzászólás

Október 23. szerda: Orfű – Pécs

Ez gyalogos túra volt, rendes mecsekátszelő, indulás az újmecsekaljai buszmegállóból a fél 10-es orfűi busszal, szerencsére van már akkumulátor az autóban, így egyszerűbb megközelíteni.  A távolsági buszon egy “család”: a sofőrülés mögött terpeszkedő 100 kilós apuka nálam kiveri a biztosítékot, sokáig nem tudok szabadulni a hatástól, ahogy a mellette ülő, kb. 10 éves kislányt egzecíroztatja, regulázza és közben folyamatosan alázza szavakkal. Az anyuka csak a saját anyját nevezi hülyének véletlenül egy elbeszélés közben. Szemlátomás a felnőtteknek fogalmuk sincs arról, hogy mi tartozik egy gyerekre, illetve mit képes egy gyerek ép lélekkel elviselni. Gyerekből van három, a másik kettő megússza az alázást. Az nem derül ki, hogy mind közös gyerek-e vagy úgy kerültek össze az idők során. Megüli az agyamat az egész, sejtem hogy az iskolában furcsán viselkedő lelki sérült gyerekek, akik nem feltétlenül a halmozottan hátrányos helyzet kárvallottjai, hasonló élethelyzetekben kényszerülnek létezni, túlélni, és egyáltalán nincs mit csodálkozni azon, hogy olyanok, amilyenek.

Azon az úton indulunk, amerre nem indultunk el 10 nappal azelőtt, mert nálunk volt koloncnak két bringa. A Lóri-völgyön át, amerre még sose jártunk, ami öreg hiba, mert egy nagyon szép völgy. De, jobb későn, mint soha, Óbányát emlegetjük, kicsit hasonlít, de csak kicsit. Az ősz a maga színeivel minden völgyet megszépít, bár nincs is nagyon mit szépítsen, a völgyek általában szépek… Valóban több helyen kelünk át a kiszáradt medren, kidőlt fákon, köves részeken, ahogy azt 10 napja vidám narancssárga pólós barátunk leírta. Fényképeket is készítünk párat, a kis fényképező nálunk van, de szinte biztos, hogy amit látunk, a képek azt akkor sem fogják úgy visszaadni, ahogy láttuk.

Hamar elérjük a kulcsosházat, még alig van dél. Azért nekiállunk tüzet rakni, megsütjük a szalonnánkat, falatozunk. Jó hely ez erre, később már nemigen találunk ilyet.

IMG_4559

Bandukolunk tovább, arra indulunk, amerre korábban biciklivel jöttünk, de hamarosan elkanyarodunk egy másik útra, ami az erdőn át visz Lapis irányába. A mecseki körjáratot elérve kicsit azon megyünk, aztán a túloldalon tovább a sóshegyi kilátó felé. Ott is szalonnasütő emberekkel találkozunk, nekünk már csak almánk van… Bámészkodunk a kilátóban, szeretjük ezt a helyet.

Remeterét a következő megálló, rengeteg emberrel, valami túraverseny állomás is van most itt. A napon sütkérezünk, amíg meg nem elégeljük a katicákat. A változatosság kedvéért Szentkút felé indulunk. Régen jártunk már arra, pedig egy időben nagy kedvenc volt az a vidék is. Hiába, nem lehet az ember egyszerre mindenhol. Az út a műúttól nem messze van, a motorosok éktelen zajt csapnak, ez kissé megzavarja azt az érzést, hogy a természetben vagyunk.  Teljesítménytúrázók hagynak le minket lépten-nyomon, elég sokan vannak.

A szentkúti haranglábnál megülünk egy kicsit.  Készítek itt is képeket, pont olyanokat, amiket vicces módon viszontlátok a facebookon aznap este, egy régi ismerősöm járt ott, előttünk pár órával, a bejegyzés tanúsága szerint…

IMG_4566

A haranglábtól a buszvégállomásig  százszor bejárt kedvenc gyalogösvényünkön megyünk. Egy időben azért szoktunk le róla, mert benőtte a dzsindzsa, de most jól járható, a két mély völgy felett átvezető reszketeg fahidakat is felújították az utóbbi években. Jó érzés újra a Kancsal-forráshoz betérni. Egy korunkbéli hölgy vizet vesz a palackjaiba, gombát is szedett, de nem tudja milyen, majd másnap elviszi a piacra a szakértőhöz. Gy sem ismeri meg a fajtájukat, én még annyira sem,  hisz, fővárosi gyerek voltam…

A kerékpárút felé megyünk, egy darabig azon haladunk Égervölgy felé, aztán letérünk balra egy földútra, ami szintvonalon kikerüli azt a dombot, ahová a kerékpárutat (szerintünk merő kerékpárosgyűlelettől hajtva) a tervezői felvezették.  Teca mama falatozójánál rengeteg autó és ember, sok-sok gyerekkel.  Megyünk tovább, a barátságos kis Kócsag utcán félúton ücsörgő, várakozó teljesítménytúrázókat látunk. Úgy tűnik, idáig bírták. Nekünk még el kell sétálnunk Újmecsekaljáig, ahol az autót hagytuk. Szerencsére vízhólyagom most nem kellemetlenkedett, időben ragasztottam le a helyét. Azért jólesik az autóba ülni, legalább 20 km-t ma is megtettünk…

2013. október 29. Posted by | útleírás, erdő-mező, gondolatok, történetek | Hozzászólás

Október 13. vasárnap: Máriagyűd, gyalog

Ezt a célt már réges rég kitűztük, de mindig találtunk valami kifogást. Most az ötletet felértékelte az autómentes (akkumulátormentes) hétvége. Indulás a ház elől gyalog, és a busz, amire felszállhatunk hazafelé, itt áll meg az országúton pár száz méterre a házunktól.

Azt gondoltuk, csak akkor indulunk el, ha felszáll a köd. Ha felszáll egyáltalán. (És addig megyünk, amíg az első nagyobb sártenger utunkat nem állja.) Végül is a köd felszállt, 10 óra után, akkor aztán felcihelődtünk és nekivágtunk az útnak. Előbb még a tescóba is bementünk, ami útba esett, így ¾ 11 volt mire ráfordultunk a postavölgyi útra. A jól ismert, biciklivel és gyalog is sokszor bejárt ösvényeken értük el a kijelölt zarándokutat, az autópályahíd előtt. Átmegy a földút a hídon, a pécsudvardi bekötőúton, és kiskertek, később pincék közt folytatódik a pogányi halastóig. Addigra már jól meg is éheztünk, dél volt már, a horgászok is cihelődtek, gondolom várta őket a rántott husi, csak a legelszántabbak maradtak. Mi rávetettük magunkat a tescóban vételezett kefírre, majd mentünk tovább, hiszen még csak nagyon az elején jártunk az útnak.

Gy indult volna a dombtető felé, de nekem feltűnt, hogy a jelzés mást mutat, a tó mellett kéne maradnunk. Hitetlenkedve bár, de a jelzett úton mentünk tovább, ami szép látványt jelentett: az ősz színeiben pompázó csalitost, a tavat körbeölelő tarka dombokat. Aztán elhagytuk a tavat, és mentünk, mentünk, mendegéltünk. Közben nagyon úgy tűnt, ismerős a táj, pár évvel ezelőtt erre bicikliztünk, Szőkéd, Áta, Kistótfalu felé. De úgy gondoltuk, azért annál egy-két dombbal nyugatabbra caplatunk. Egész addig, amíg egy dombhátra azt találtam mondani, hogy ez pont olyan, mint ahol akkor ereszkedtünk le, egészen a sáros útig, kép is van róla. Gy még mindig állítja, hogy nem, az odébb van, de a vadlesnél már meginog. Nekem addigra rég kinőtt a vízhólyag a lábam ujján, ott állok meg ragtapaszt rakni rá, de valahogy már késő, nem lesz sokkal jobb tőle.

A vadles után hamar elérjük a szőkédi halastavat, ahol egy kedves tanítványomnak ilyen szép napon elvileg ott kellene horgászni, de alighanem most éppen ő is a rántott husit emészti otthon, így nem találkozunk. Kettő óra elmúlt már. Innen eljutunk viszont egy szép zöld rétre, ahol út nem nagyon van, de a szélén ott van a jelzés. Megyünk hát amerre gondoljuk (vagyis Gy gondolja, ő jobban képben van így tájékozódásilag nálam, általában), a rét szélén, a bokrok mellett.

Eljutunk egy kis átjárószerűséghez a bokrok közt, a túlvégén egy még lábon álló kukoricás csücske, a kukoricás mellett balra is út, meg jobbra is, derékszögben. Jelzés a közelben egyiken sincs. Elindulunk hát azon, amelyik inkább Szalánta irányába vezet, mint vissza Szőkédre, és kicsit emelkedik. Némiképp el vagyunk csüggedve, látjuk magunkat lelki szemeinkkel visszafelé baktatni ugyanitt. De szerencsére alig 10 percnyi aggódás után az előttünk sorjázó villanypóznák egyikén (annak is az északi oldalán, miután már befordultunk a mellette levő útra) meglátjuk a jelzést. Hogy eddig miért nem volt egy darab se, nem értjük.

Megyünk tovább, most már határozott léptekkel, Szalánta irányába. Útitársaink a katicák százai, amelyek közül legalább minden tizedik csíp is egyet rajtunk. Győzzük hessegetni őket, de ha a fejem előtt kaszálok a sapimmal, akkor a lábamra szállnak. Van már a zoknimban is, a nyakamon is. A táj errefelé letört kukoricás, amerre a szem ellát. Valahol odébb Szalánta tornyai látszanak. Nemsokára elérünk egy utat, ami határozott É-D irányú, nyugati oldalán bokrok, a felénk eső oldalon a letört kukoricás. Gy azt állítja, ezen jöhettünk volna végig, ha Pogánynál nem dőlünk be a jelzésnek. Megyünk tehát, végre határozottan délnek, a katicák mintha kevesebben lennének, de azért nem nulla a számuk itt sem. Egy idő után változik a táj, baloldalra kerülnek a bokrok, fák, köztük olykor diófák, Gy olyankor mindig felszed néhány diót, hiába, neki ez e bogara, nem tud diófa alatt elmenni az évnek ebben a szakában anélkül, hogy ne zsákmányoljon. Több kabát és nadrágzseb esett már ennek a szenvedélynek áldozatul.

Aztán egyszer csak, majdnem fél négy volt már, átkerültünk megint a fasor bal oldalára, ahol selymes zöld volt a rét, és szemben, szinte az orrunk előtt megpillantottuk a hegyet. Eddig is láttuk persze, láttuk azt is hogy egyre közelebb kerül, közelebb van már mint a Mecsek, de amit most láttunk, az meggyőzött minket, hogy bizony tényleg minden lépés közelebb visz a célhoz. A szép tiszta időben a hegyoldalban a fák ezerszínű leveleit szinte egyenként ki lehetett venni. Gy azt állította, lent a völgyben már Bisse, aztán át a hegyen és már ott is vagyunk. Én meg ultimátumot fogalmaztam meg, miszerint, ha még világosban akarunk átkelni a hegyen, akkor nincs több diómegálló. Gy morogva bár, de elfogadta ezt az érvet, és szedtük a lábunkat tovább. Kezdtünk éhesek lenni, a pogányi kefír hol volt már, Gy azt gondolta, majd Bissén egy padon elköltjük a májkrémes kenyerünket. Hozzátettem, csak akkor, ha fél ötig elérünk odáig, mert legkésőbb öt és hat között át kellene kelnünk a hegyen.

Aztán leértünk a völgybe, ahol a mi utunk beletorkolt egy keresztirányúba. Megpillantottuk az első komolyabb sártengert is, vagyis rögtön kettőt, egyet balra, egyet jobbra, ne legyen dilemmánk, akármerre is akarnánk tovább menni. Innen azért már nem akartunk volna visszafordulni. Emberek is jöttek, tábla is volt, mind azt mondta, hogy Bisse jobbra, és Máriagyűd innen Bissén át még pont 8 km. Négy óra körül járt az idő, a komótos evést elvetettük, azért bekaptunk a sarkon két falatot, Gy közben a nála lévő (1994. évjáratú, és a Bissétől délre lévő területet mutató) térképet vizslatta, és előállt a szokásos szöveggel, hogy tud egy rövidebb utat az erdőn át.

Elindultunk hát pont ellenkező irányba, mint amit a tábla és az emberek mondtak. Átkeltünk egy rettenetes sártengeren, aztán, követve az utat, felcaplattunk egy kis dombra. Az ott ácsorgó kombájnos és terepjárós emberek persze nem tudtak semmiféle turistaösvényről. Az út, amin vagyunk, Kistótfalu felé vezet,  ebben megerősítettek. Aztán kicsike tavat pillantottunk meg az úttól jobbra lent a völgyben, és Gy akkor világosodott meg. Hogy az út, amelyen bandukolunk, még nem az az út, ahonnan a turistaút nyílik, hiszen még nem keltünk át a patakon…

Ez volt az a pont, ahol letettünk arról, hogy a kitűzött célt elérjük. Az idő fogyott, a távolság nőtt. Visszafordultunk, gondolván hogy Kistótfaluról vasárnap délután bajosabb hazajutni, mint a harkányi útról, tehát irány Turony, Bissén át. A kombájnos és a terepjáró még mindig az ott állt a domboldalon. Gy nem akarta megkérdezni, mert szerinte egyértelmű, hogy az autó Kistótfalu felé megy, hiszem arra áll az az eleje. Szerintem meg pont nem egyértelmű, tehát megkérdeztem illendően, nem megy-e mostanában Bisse felé. Persze hogy megy, most indul, várjunk picit, csak megfordul.

Beszálltunk, átkeltünk a 3 sártengeren, átvitt minket a falun, és ott tett ki minket, ahol a zarándokút elindul a hegyre fel. Nem volt még öt óra. Talán csak fél? Nagyon megköszöntünk, és még fölfelé menet is csak egyre azt mondogattuk, hogy áldassék a neve az úrnak. (Aki minket idáig elhozott : ) Gy újra belelkesült, közölte hogy így még talán a hatórás buszt is elérjük.

Vígan meneteltünk fölfelé, mert bizony kicsit ki is pihentük magunkat azon az öt kilométeren az autóban. Beértünk az erdőbe, itt egy elágazásnál ismét elhagytuk a jelzést, egy már régebbről ismert út kedvéért, amiről az ott falatozó család kislánya megerősített, hogy megvan még, most mentek arra, osztálykiránduláson. Mentünk hát a hegy gerincén vezető ösvényen, aztán, ahogy lekanyarodtunk a templom felé vezető útra, egy napsütötte tisztásba botlottunk, asztallal, paddal. No itt ettük meg végül az “ebédünket”. A nap kitartott, amíg lefelé nem indultunk.

A sziklás rétet évtizedekkel ezelőtt egyszer elég volt látni és megszeretni, most örömmel látjuk újra viszont. A panoráma pazar, a lemenő nap fényében különösen. Fénykép nincs, csak a retinánkba égve, onnan saját használatra bármikor előhívható, de mutogatni nem tudom sajnos…

Egy régebbi kép a sziklás hegyoldalról

Egy régebbi kép a sziklás hegyoldalról

Lent a templomnál van időnk körbejárni, ücsörögni, aztán végül csak fényképezünk párat a telefonnal, ahonnan majd valahogy le kell majd imádkozni azokat. Háromnegyed hat körül elindulunk ki az úthoz, ott vagyunk hamar, és itt ér a kellemetlen meglepetés: az utolsó busz elment fél hat előtt. Gy a vállát vonogatja, szerinte fél óránként mennek a buszok este fél kilencig. Csak azt nem jegyezte meg, honnan. És merre. Látom, legközelebb nem árt egy kis kontroll. Régebben vakon meg lehetett bízni a tippjeiben. Hát így foszlanak széjjel a legendák…

Tovább bandukoltunk hát Siklós felé. Közben leszármazottaink távsegítségével egyértelművé vált, hogy a buszok többsége nem megy be Máriagyűd felé… Azt is megtudtuk, hogy nem kell begyalogolni a végállomásig, Siklóson egy hozzánk közelebbi megállónál elcsíphetjük. Találkozunk újra a tisztáson falatozó családdal, a kombájn is leért a hegyről közben, mert ránk dudál. Mi is simán elérjük a fél hetes buszt, még várunk is kicsit rá. Addigra már egészen sötét lesz. A leszállásnál már minden bajunk van, kinek itt fáj, kinek ott, nekem a hólyagok az lábam ujjain.

A kilométerek összeszámolása nem megy simán, Gy szentségel, mert a google maps a süsnyőbe nem hajlandó utat rakni… Apukám, aki minden évben megtette ezt az utat gimnazista korában, pontosan tudja, hogy nekik 26 km volt, de akkoriban ők mindig az országúton mentek, és a város közepétől számolták. Mi meg a város déli szélén álló házunktól, a kukoricásban, tavakat kerülgetve, és egész Siklósig mentünk, bár nem akartunk. Levonhatjuk viszont a terepjárón megtett szakaszt. Mondjuk, hogy kb. annyit mi is mentünk, legalább, mint ők annak idején…

2013. október 29. Posted by | útleírás, erdő-mező, történetek | Hozzászólás

Október 12. szombat: Remeterét – Lóri kulcsosház, biciklivel

Ez egy szép kis tiszteletkör volt az őszi erdőben. Felkapaszkodunk Remeterétig, ott kiülünk a napra, falatozunk kicsit, kergetjük a katicákat. Van belőlük mindenféle, bemásznak a ruha alá is, aztán némelyik csíp is egyet.  Hamar elmenekülünk, Orfű felé, tovább a bicikliúton. A Lóri kulcsosház felé vezető útra igazából a szükség hajt be minket, de aztán egyre jobban megtetszik, hogy itt süt a nap, és nem járnak annyian. Az erdő is sokkal erdősebb, és a motorosok zaja se csapja szét a csendet egy idő után. A lankás, hol emelkedő, hol kicsit lejtő úton elérjük lassan a kulcsosházat. Azon tanakodunk, merre tovább. Tanakodásunkat fütyörészés szakítja meg, valaki fütyörészve közeledik egy ösvényen és közben néha hangosan beszél. Azt sose fogjuk megtudni, hogy magában vagy telefonon, de azt igen hogy széles jó a kedve minden értelemben. Hamarosan odaér a házhoz a narancssárga pólós fiatalember. Illendően köszöntjük és érdeklődünk tőle ismerős-e errefelé, és hogy vajon milyen állapotban vannak az utak Orfű felé, amiket a térkép jelez. Szerinte a kerékpáros jelzésű elég sáros lehet, a másikat a völgyben nem javasolja, mert sokszor kell köveken ugrálni, mederben átkelni.

Elindulunk azért a kerékpáros jelzésen. Miután meredeken feltoltuk vagy 2 emelet magasságba, meglátjuk az első sártengert az út teljes szélességében. Azt gondoljuk, nem szégyen visszafordulni, nem hiányzik ez nekünk most annyira. A kutya se vár minket Orfűn! Visszagurulunk a barátságos idevezető úton, ami egy idő után aszfaltos is lesz. Felkapaszkodunk Remeterétre, ott megesszük a májkonzervet, hessegetjük a katicákat és indulunk vissza Magyarürög felé. Majdnem ugyanolyan tempóban, mint fölfelé, ugyanis Gy-nek csak az első fékje fog, és azzal nem lehet ügyesen megállni a lejtőn, lehet helyette befékezve közlekedni…

Ez így leírva se, meg a valóságban sem volt túl hosszú kirándulás, nincs is még késő mikor hazaérünk, némi fölös energiánk is maradt még, hogy másnap, ha az idő kegyes lesz hozzánk, elbandukoljunk Máriagyűdre.

2013. október 29. Posted by | útleírás, bicikli, erdő-mező | Hozzászólás

Tóparti

Akármennyire leharcolt tapasztalt öreg róka volnék, azért van még kihívás biciklizés ügyben számomra. Például erdőben, sötétedés után. Mert a Malomvölgy szalonnasütős részéről kijönni kétfelé lehet: vagy a töksötét országúton, vagy a töksötét erdőben. Amire elértem ahhoz a ponthoz, ahol döntéskényszerbe kerültem, addigra meggyőződtem arról, hogy a reflektorom tökéletesen bevilágítja az előttem lévő utat. Az erdei ösvény meg egész jól járható most, erről kb. egy hete győződtünk meg, végig szépen le van terítve apró és nem süppedős murvával. Így hát az erdő mellett döntöttem. Ott bizonyára nem járnak őrült gyorshajtók. De nem ám. Viszont járnak mindenféle egyéb lények. Egyszer álltam meg ellenőrizni, hogy a hevenyészetten felerősített hátsó villogóm megvan-e még. Hát olyan zörgés és motoszkálás támadt a közelemben, hogy majd összecsináltam magam. Gyorsan visszapattantam a járgányra, és mint akit nyílpuskából lőttek ki, meg sem álltam az első utcai lámpáig. Ott aztán elgondolkodtam, hogy milyen f@sza gyerek vagyok, se egy defekt, se egy láncleesés… Meg azon is, hogy ez csak egyedül ilyen vicces, mert ha legalább ketten járjuk meg így az utat, már semmi poén nincs benne…

2013. szeptember 28. Posted by | bicikli, erdő-mező | Hozzászólás