M E N E T S Z É L

Mert ha előre tudnánk

hogy mi fog történni, valószínűleg bele se fognánk semmibe. Például apukám se lelkendezett volna nekem a telefonba egy novemberi napon, hogy milyen jó, a következő  héten nincs semmi dolga, se egy orvosi vizsgálat, se egy befizetni való csekk, és a piacon is úgy bevásárolt, hogy abból D legalább egy hétre valót főzött, ha tudta volna, hogy azon a bizonyos nyugodalmas héten kedd délelőtt D-t a mentő fogja majd elvinni egy jól fejlett infarktussal. Pont őt, akinek egészséges szívósságáról,  munkabírásáról legendák keringenek a családban.  Akivel példálózni szoktam a kollégáimnak, mikor a kora nyári  27 fokban lógó nyelvvel szenvedve a klíma kapcsolója után lihegnek. Aki 80 évesen is minden nap hajnalban (de nagyon hajnalban, fél 4-4 között) képes felkelni, a tennivaló délig nem esik ki a kezéből, aztán egy kis ebéd utáni bóbiskolás után  ott folytatja estig, ahol abbahagyta. Ez egy átlagos nap, példálózni nem is ezzel szoktam, hanem azzal, amikor a 35 fokos nyári napon kora reggel nyitáskor már ott van a temetőnél, hogy a nemrég kiültetett virágokat meglocsolja, aztán elbuszozik a másik temetőbe is, hazafelé nem tudja megállni hogy egy kicsit be ne vásároljon, feljön a hegyre, főz ebédet, aztán ebéd után bóbiskolás helyett szép ruhába bújik és elmegy egy barátnője gyémántdiploma átadó ünnepségére…

Persze, ha jobban belegondolunk, pontosan ezek a dolgok vezethettek idáig is. És most suhintott egyet a kaszás, miheztartás végett.

Aggódunk tehát, bár vidám a hangja, bizakodó, örül hogy megmenekült a veszélyből. Amiatt is aggódunk nyilván, hogy apukám most egyedül maradt, mindazzal, amit eddig ketten csináltak, egymást kiegészítve, ránk alig utalva, ami a hétköznapok életvitelét illeti. Megoldja, bár az esti telefonbeszélgetések után marad bennem kétség, érzem hogy jobb lenne ott lenni, bár őszerinte fölösleges. Szerencsére laknak arrafelé gyerekeink, tudnak főzni, megtalálják a porszívót is, aztán előbb-utóbb engem is elhajt a lelkiismeret a fővárosba… A segítség elkel, mindaz, ami eddig D keze nyomán szinte észrevétlenül megtörtént, most mind külön történet… És egy darabig még az is lesz, mert nyilván nem lehet ugyanott folytatni, ahol az a bizonyos kedd megszakította…

Azon viszont mosolygunk, mikor hazaengedik, és apukám a körzeti orvosnál megkapja a recepteket, és a patikában nem adják ki neki, arra való hivatkozással, hogy ez a TAJ szám már nem létezik. Mert a doki, aki D-t még egyszer sem látta az elmúlt tizenvalahány év óta, mióta övé a praxis, simán a nagymamámnak írja fel a gyógyszert, akinek a neve hasonló, és már 15 éve nincs az élők sorában, viszont a nyilvántartás titokzatos módon még őrzi a kódját…

És amikor vége a sulinak, karácsony előtt, kicsit megszálljuk a házat megint, hasonlóan mint tavaly is, meg tavalyelőtt, sőt most unokástól. Eddig is gondoltuk, de most aztán már főképpen tudjuk, hogy micsoda ajándék a sorstól, hogy ezt megtehetjük.

Reklámok

2013. december 30. - Posted by | család, gondolatok

2 hozzászólás »

  1. Nem hiszem, hogy ezek a dolgok vezettek idáig. Úgy tűnik D.-t nem a megfelelni akarás vezényli, hanem egyszerűen éli az életét. Ha rosszul látom, bocsánat, hogy belebeszéltem. Amúgy áldottat, békést, jó egészségben! 🙂

    Hozzászólás Szerző: perenne2 | 2013. december 31. | Válasz

  2. Hát, az is van a dologban egy kevés, a háttérben biztosan. A saját törvénynek való megfelelés.
    És viszont, BUÉK!

    Hozzászólás Szerző: menetszél | 2014. január 1. | Válasz


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: