M E N E T S Z É L

Mindjárt vége

2013 nyarának is.

Tanárnak lenni több dolog miatt jó. (És több dolog miatt rossz, mint ahogy lenni szokott általában minden mesterségnél.) A jó dolgok közé tartozik a nyári szünet, ami, hmm, egy szakközépiskolában bizony egyáltalán nem olyan hosszú mint azt a közvélemény gyanítja az utolsó és az első tanítási nap között eltelt idő alapján.  De azért még mindig hosszabb és gondtalanabb, mint mondjuk a versenyszférában, ez tény. (Csak a gyanútlan közvélemény kedvéért: a többi szünetre ez nem igaz, azok egy kis levegővételhez elegendőek csupán)

Ezért aztán a tanárnépség erősen várja a nyári szünetet minden évben. Mivel magam is ebbe a népségbe tartozom, naná hogy várom én is. És persze igyekszem megadni a módját a szabadidő aktív eltöltésének. Hogy amit a tél elvitt, azt lehetőleg visszakapjam. Vagy inkább annál kicsit többet. Ebből jó pár élménybeszámoló született már ennek  a blognak különböző elődjein.

Így volt ez sokkal régebben is,  mikor még a gyerekekkel jártuk az országot-világot. Mostanában, ha kezembe akad,  mérsékelt izgalommal tanulmányozom a különféle utazási irodák jobbnál jobb ajánlatait mindenféle kalandtúrákra. Nekünk minden nyaralás egy kalandtúra volt, jóval kedvezőbb költséggel, mint amit manapság egy ilyenért elkérnek. Már eleve kalandos volt elindulni három gyerekkel. Ezer meglepetést kínáltak az általunk igénybe vett olcsó szállások, kollégiumok, turistaszállók is. Lesz-e meleg víz? Hány pók és szúnyog lesz a szobában? Mekkora porréteg fedi a bútorokat? Ki alatt szakad majd le az ágy? Aztán meg, mit fogunk enni? Meg fogjuk-e tudni főzni a kis virslinket valahol?

Nem volt sem google, sem gps, de még csak internet se nagyon, mentünk a vakvilágba. Azt hiszem, ezeket a nyaralásokat egyikük sem fogja elfelejteni, akár Zircre, vagy Salgótarjánba, a Mátrába, a Garadna völgyébe, akár a horvát tengerpartra vagy az osztrák hegyekbe vetett minket  a jó sorunk…

Mostanában csak ketten barangolunk, évekkel ezelőtt előkerült a sátor is. A legújabb idők slágere pedig a csupán biciklivel való országjárás…

Hanem a sors erre a nyárra kicsit másfajta kalandokat tartogatott. Nem vettük nyakunkba a világot, hanem felújításokat végeztünk az érdekeltségünkbe tartozó helyeken, a saját otthonunk kivételével…  Hamar eltelt hát a szünet, de ennek most látható nyomai maradtak, a balatoni házikón, meg a budapesti szülők háza táján. Jómagam 10 napra egy tábori konyhára is elszegődtem önkéntesnek. Ennek ugyan látható nyomai kevésbé maradtak, mert megették a táborlakók. Különösen a bundáskenyeret, amiből  összesen egy fél szelet és  3 gerezd fokhagyma landolt  a moslékos maradékos vödörben…

Azért persze tudok mesélni erről a nyárról is, talán van, aki szívesen olvassa… Igyekszem röviden, szubjektíven…

Tiszta udvar, rendes ház

táblát lehetne kirakni a balatoni házikóra, ami egy ikerház fele és most bizony a szebbik fele. Ajtók, ablakok kimázolva, megpucolva (nem is gondolná az ember lánya, hogy egy ilyen pirinyó házikón mennyi ablak meg ajtó van), konyha megújítva, a fürdőszoba már két évvel ezelőtt… Teraszon a lugas megnyírva, beázó veranda leszigetelve.  Ez több hétvégét és egy teljes hetet jelentett, viszont minden munkamenet után a Balatonban mártóztunk meg és ez ugyebár önmagában is jó. Szeretünk konyhát felújítani, mert addig se kell flancolni a sok edénnyel, bögre, kés, kiskanál, mosogatás minimalizálva, bár éppenséggel flancolhatnánk, hiszen minden ki van pakolva a szoba közepére, karnyújtásra. Ja hogy tűzhely sincs, az más. Nem is hiányzik annyira. A fürdőszoba ajtaja már inkább, de aztán ez megoldódik hamar. Igazából élvezzük a felfordulást.

Kis biciklizés is belefér, anélkül biztos nem lelkendeznék ennyire. Mert jó Pécsen  a Tüskésréti úton tekerni, de még jobb Balatonberény és Fenékpuszta között. Ahol az út elkanyarodik az országúttól, és ezerszínű zöld a rét, nádak, sás, nyúlánk kalászos fűfélék, lila és sárga virágok, szomorú és vidám füzek élnek. Háttér a Balaton, és mögötte a hegyek. Varázsos táj, az ég pont olyan kék és pont annyi fehér felhő van rajta, ami ehhez szükséges.  Július van, 2013, én meg 2005, az első Balaton körüli túra óta egészen bele vagyok szerelmesedve ebbe a vidékbe. Nem is tudom, mi a jobb, ezen az úton útnak indulni, vagy ezen az úton megérkezni?

Mire minden a helyére kerül, a házikó teljes pompájában várja a népes dinasztiát (részletekben), rácsukjuk az ajtót és odébbállunk, hogy aztán jó pár hét múlva mi lepődjünk meg a legjobban, hogy nahát, milyen takaros kis nyaraló ez itt…

Tűz

Azt gondolom, minden emberben akad egy kis pirománia. Én sem vagyok kivétel, sőt! Különösen szeretem nézni az izzó parazsat. Ahogy él,  elhalványul, felizzik újra. Mintha hullámozna. Megszemélyesedik. Ha úgy adódik, fellobban. Egy kis szél, vagy mondjuk ha megpiszkálom. Nem tud mit tenni, izzani kénytelen. Ha van sok társa, úgy könnyebb neki. Ha egyedül marad, kialszik hamar…

A szerencsém úgy hozta, hogy mostanság szinte minden hétre jutott egy kisebb vagy nagyobb tüzecske. Budapesten, Balatonon, Budapesten, Balatonon. Levágott száraz ágak, gallyak, egy ülőtuskó, ami legalább 30 éve ott volt a tűzrakó mellett. Meg az öreg szekrény a mosogató alatt, amit Gy nagyapja készített, 40 évvel ezelőtt.  Azt hiszem, régen láttam már olyan szép tüzet, mint amikor az a kredenc égett.  Jó kis faanyag lehetett. Sokáig égett, kis darabokban, mert túl nagy tüzet nem lehet rakni, megperzselődnek a nyírfa ágai. Így is mindig megperzselődik egy-kettő, hogy vigyázunk. Lassan már tudhatná, mert elég öreg ő is, hogy ott ne növesszen ágat, ahol tüzelni szoktunk. És mégis növeszt. Ki tudja, miben bízik?

Aztán, két tűz közt,  volt tűz Pécsen is. Leégett a néhai Fema bevásárlóközpont ismét. Egy forró napon délután háromkor csaptak ki a lángok az ebek harmincadjára hagyott épületből. Elég közel a lakásunkhoz, szinte érezni lehetett a forróságot. Aztán jöttek a tűzoltók, órákon át locsolták. Talán jobb lett volna, ha hagyják leégni ezt a romos jelképét egy letűnt kornak. De azóta is ott áll, félig megégve, csak most körbe is van kerítve.  Sok ilyen jelkép van minálunk, és egyre több lesz…

Akác

A hársakról már sokszor lelkendeztem. Aztán minden évben eljön az az idő, amikor már nincs többé hársillat, vagy ha van is nagyon ritka, lassan már azt is tudom melyik fák illatoznak a legtovább a városban. Hárskedvelőknek elárulom, hogy a temető déli kapujánál lévők. Sőt,  az orfűi út Remeterét és Orfű közti szakaszán is vannak ilyenek…

De sebaj, mert amikor végleg eltűnik a hársillat a levegőből, akkor már javában hullajtják lombjukat a városi akácok, halvány zöldessárga szőnyeggel terítik be az utcákat, és akkor már tudja az ember lánya, hogy végre igazán, de tényleg igazán nyár van. És hullajtják sokáig, és Budapesten rengeteg akácos utca van, sok olyan is, ahol nem nagyon szeretnek takarítani, és azokon igazán élvezet a virágszőnyegen taposni, gyalog is, meg biciklin is… Ilyen akácos utca a Mosoly utca is, egy részén  🙂

Ehhez van egy dalom is, Halász Judittal.

És még: a táborban, ahol konyhás néni voltam 10 napig, egyszer megjelent egy tányér a mosogatóablakban, jócskán kívül az étkezési időn. Néztünk rá furán, hogy ebben meg miféle maradék van, ilyet biztos nem főztünk! Hát nem túl gusztusosan néztek ki szegény akácvirágok a csirkepaprikás szaftjában…

Konyha

És ha már itt tartunk: jól eltelt az a néhány nap a konyhagőzben, remek társaságban, szép környezetben. Csakúgy mint három évvel ezelőtt, de itt jobbak voltak a körülmények, és még a táborozók is besegítettek (plusz csapatpontokért) a mosogatásba. Ez azt jelentette, hogy volt egy kis pihenőidő nekünk is…  A konyha népéhez a profikon és rajtam kívül még egy szülő tartozott, akiről hamar kiderült, hogy szintén tanár, méghozzá ugyanolyan szakos mint én 🙂   Már előre élvezem, amikor a suliban megkérdezi valaki, hogy telt a nyár, akkor elmesélem hogy önkéntes konyhás néni voltam egy kollégával együtt.  Nyilván eddig is sejtették hogy mi mind buggyantak vagyunk, ez nyilván megerősíti őket.

Segítség

Van amiben tudunk segíteni. Kivágjuk a száraz fákat, elemésztjük a sittet, a száraz ágakat. Áthordjuk a limlomot egyik sarokból a másikba, pakolunk egyik bódéból a másikba, hogy még több kincs elférjen. Tudunk fára mászni, fűrészelni, cipekedni.  De nem tudunk segíteni a rögeszméken, az elvakult gyűlölet és az önző, korlátozó szeretet rémisztő megnyilvánulásain. Nem tudunk segíteni a fájdalmon, az öregségen, alkotó lendületünk megtörik az erős, kemény akaraton, ami ellenáll mindennek, ami nem saját gondolat. A féltékenységgel, ami abból a felismerésből fakad, hogy  más is meg tudja csinálni azt, amiről eddig azt gondolta, kizárólag ő képes rá.

Minden tiszteletem és megbecsülésem azért az akaraterőért, ami felszínen tartja őket 80 felett: az egész napos lázas tevékenykedés, megállás nélkül szinte, az egyenlőtlen küzdelem a természettel, a köves-sziklás talajjal, ami mégis minden évben meg lesz művelve, rendben lesz tartva.

Örök lelkiismeretfurdalásom van, hogy nem tudok ott lenni amikor kellene, hónapszámra. Amikor meg  ott vagyok, szinte lehetetlen érdemében csinálni bármit is, hiszen nem engedik, csak azt, amihez már végképp nem elég erősek. Hosszabb ideig ott lenni, nos ez kimondottan embert próbáló dolog.

Emlékszem, a nagymamám pont ilyen erős karakter volt. Ő volt a főnök a házban. 18 éves koromban elmenekültem jó messzire. Pont 80 éves volt akkor.  Majdnem 102 évig élt.  A távolság sokat segített. Talán egyszer én is olyan konok leszek, mint az őseim, de remélem azért titkon, hogy más jellemzőket is örököltem, máshonnan…

55

Ennyi éves is elmúltam, és ez azért érdekes szám, mert a nagyanyáim, sőt az édesanyám korosztálya is ennyi évesen ment nyugdíjba. Ez a szó persze rosszul hangzik, úgy mint az hogy „nagymama”, ha az ember elgondolkodik rajta, mert tényleg nem olyan öreg még! DE. Ha valaki azt mondaná most, hogy te, szeptemberben nem kell visszamenned a suliba, hát beletörődnék simán. Nem nagyon pihennék. Inkább végre csinálhatnák sok olyan dolgot, amit szeretek még ( a biciklizésen kívül :P) meg egyáltalán, amit kellene, jó lenne. Ennyi éves korára az embernek vannak – optimális esetben, a rigolyáin kívül – idős szülei, meg picike unokái. Úgy látszik én optimális eset vagyok.  Úgy érzem hasznos lehetnék így is. Gyesen is szerettem lenni. Én már csak ilyen vagyok.

Budapest

Hosszú ideig ott lenni, nem egyszerű, de azért jó. Eleve mert van kert, ami otthon nincs a 3. emeleten. Minden nap jól el lehet fáradni. Lehet tüzet is rakni. Lehet szakítani kis időt, találkozni a régi iskolatársakkal, meg még a saját gyerekeinkkel is, lehet biciklizni a Rákos patak mellett, egész a temetőig, meg egyébként is, keresztbe-kasul a hidakon, a Duna illatát beszívni, aztán a végén feltekerni a hegyre, lehetőleg naponta legalább egyszer, sportot űzni abból, hogy levágva a szerpentint, melyik meredek utcákon bírok felmenni, jót mulatni az engem dombra fel nagy nehezen leelőző harmincas fiatalembernek a tátva marad a száján, mikor visszanéz és meglátja az arcomat, amire rá van vésve  a korom…

Ilyenkor élvezem, hogy elég erős vagyok, semmivel sem gyengébb mint tavaly, amikor körbetekertük a fél országot. Sőt.  Ja és én is 100 évig akarok élni. Legalább 35-öt nyugdíjasként 😀

Közben meg csak-csak rendbe lehet tenni legalább egy szobát, és elkezdeni egy másikat. Ez főleg Gy érdeme, aki nem hagyta magát lebeszélni….

Advertisements

2013. augusztus 23. - Posted by | gondolatok

Még nincs hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: