M E N E T S Z É L

Károk

Elég baj, ha  egy hétvégén annak örülök, hogy ronda esős az idő, és így biztos nem lesz kedvem a szabadban huzamosabb időt tölteni, tehát sokat dolgozhatok… Az se jó, amikor csak azért biciklizek oda-vissza a suliba szélben, fagyban, olykor esőben, hogy a munkaképességem megőrizzem a lehető legjobb állapotban.

Próbálom számba venni, mi kárt tett bennem ez a tél, már megint. Mert bizony tett kárt az tuti.  Szerintem még sose voltam még ennyire negatív. Kevés a  siker, sok a hiábavaló küzdelem, a falra hányt borsó. Túl sok a saját időm elkótyavetyélése olyan dolgokra, amelyeknek elvégzése megnyugtatja a lelkiismeretem ideig-óráig: lám, én megtettem ami tőle telhet. További jelentős része az elveszett időnek a teljesen hiábavaló “time-fucking”, ami, persze, úgy érzem kijár, amikor már elég a másikból. Túl sok  amit összeszorított foggal csinálok, ahelyett hogy mosolyogva tenném.

Sok-sok bejegyzés gyűlik leíratlanul. Lökdösik egymást a fejemben, aztán szerte szanaszét gurulnak mikor akarnám leírni őket. Nem tudom melyik után kapjak hirtelen. Aztán maradok ahogy voltam.

Szóval, leltározom a károkat. Ott van például az apukám. Neki vajon mekkora a kára, amit ez a tél tett vele? Azt már régóta sejti,  hogy többet nem fog biciklizni, de lassan már az erdőben sétálni se nagyon. A piacra menést is ötször meg kell gondolnia, rosszabb heteken.

Aztán, van egy kolléganőnk.  Hónapok óta látszik, hogy nincs minden rendben.  Megint kell kezelésekre járnia.  A negyvenedik születésnapját pont a kórházban tölti.  De azután dolgozik, főz és bevásárol. A fiairól mesél. És mosolyog.  Az ember minden reggel benéz az irodába, és megörül, mikor látja hogy ott van. Aztán egy nap nem jön, kiírta az orvos, pihennie kell kicsit. Majd hétfőn. Azóta elmúlik több hétfő is, de ez a betegség nem egy influenza amit előbb vagy utóbb ki lehet heverni. Csodák persze vannak. Voltak. Nem emlékszem már, mikor kezdődött, öt vagy hét éve is annak, hogy meg kellett műteni. De öt, vagy hét év annak, akinek kicsik a gyerekei, nagy idő. Jól használta ki. Eztán is azt fogja tenni. Megérdemli az időt. Nem akarom ezt feltételes módban írni.

Ha valakinek oka van állítani, hogy kárt tett benne a tél, az nem én vagyok. Bennem még nem bír. Az én vélt károm fényévekre van az igazitól. De ettől még nem vagyok vidámabb cseppet sem.

Advertisements

2013. április 6. - Posted by | gondolatok

3 hozzászólás »

  1. Nem mindig billenti helyre az ember közérzetét a tudat, hogy másnak sokkal rosszabb. Permanens “nem érzem jó magam a bőrömbe esetén”, legalábbis nem. Tudod, szégyelled is magad, de nem tudsz másképp érezni. Aztán jön a tavasz, az a fenti tündéri mosoly és helyrebillen a világlátásunk.

    Hozzászólás Szerző: perenne2 | 2013. április 10. | Válasz

    • Ha közel álló az akinek rosszabb, az még rosszabb is bír lenni a saját nyomornál. Felveszi persze az ember a mosolyt már csak megszokásból is, meg mert tudja hogy az jó, de a hátsó sarokban mégis ott figyel egy dementor…

      Hozzászólás Szerző: menetszél | 2013. április 10. | Válasz

  2. 😦 Szombaton találkoztam egy régi ismerőssel és nem ismertem meg. Csak csont és bőr és szürkeség. De azért mosolygott.

    Hozzászólás Szerző: perenne2 | 2013. április 15. | Válasz


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s