M E N E T S Z É L

Minden évben

elátkozza ezerszer ezt az év végi hajcihőt. Sok év óta a karácsony úgy közelít  mint egy rémisztő határidő. Hol van már a gyerekkor csodavárása, aztán később a csodateremtés izgalma…  Mostanában (olyan 12 éve) van ez a meghosszabbított karácsony, ami úgy kezdődik, hogy  utazás Budapestre, ahogy vége a sulinak, kis előkarácsony a nagyszülőkkel – vissza a gyerekkorba -, aztán lehetőleg legkésőbb 23-án vissza a fiatalsággal, az ő gyerekkorukba… Ebben az a kellemetlen, hogy sok mindennel el kéne készülni még az elutazás előtt, de december utolsó hete a suliban sem egy sétagalopp. A félévi zárás előszele, a karácsony iskolába való beerőltetése. Ünnepi hangulat nyomokban, az osztálykarácsonyokat többnyire belengi valami szolid kis feszültség,  az összehordott finomságokkal szépen megterített asztal mellett a kollégákkal ünnepelni se az igazi, a neonlámpa alatt. Mert a karácsony nem ott van, minden igyekezet és díszlet ellenére sem. A munkahely, az a munkahely, addig legalábbis, amíg az embernek van rendes otthona…

Aztán 22-én reggel, egy szűk fél napnyi haladékot mégiscsak adva magának, ül az autóban az ezerszer bejárt úton Budapest felé. Mire a Duna menti csárdában vételeznek  néhány befőttesüvegnyi halászlét az ünnepi vacsorához, addigra már az utolsó hetek rémálomszerű munkahelyi történései is másik dimenzióba kerülnek. Ráér végre gondolkodni. Azon, hogy mennyire hiányzik neki ez a kapkodás,  ide-oda rohangászás, izgalom az az időjárás bizonytalanságai miatt, amikor olyan jólesne otthon, kényelmesen készülődve várni a hazatérőkre. És azon, hogy vajon  mekkora űr maradna enélkül a kissé stresszes száguldozás nélkül? Mert milyen jó, hogy várják őket évről évre, ilyenkor is. Ki tudja, hány sok éve  lesz majd, amikor kényelmesen kitakaríthat akár minden sarkot. És hogy fogja akkor visszasírni ezeket a mostani mozgalmas szünetnapokat…

És nem csak hogy várják őket, hanem szinte ugyanúgy, mint régen. Mert már lassan nyolc éve annak, hogy egyik évben sem biztosak benne,  hogy a következőben is így lesz. Minden ilyen karácsony egy újabb meglepetés. A rozoga egészség és az akaraterő csatájában megint csak az akaraterő nyert. És idén a nagyszülők (akik már dédszülők is) megint hazaküzdenek egy karácsonyfát, méghozzá most nem is kicsit, mert nem kell alá az öreg tv-doboz alátétnek. Aztán, minden telefonos egyeztetés ellenére, mire odaérnek, az ott áll a sarokban befaragva és kivilágítva.  Meghagyva a gyereknek,  ami neki jár, vagyis a díszeket felrakhatja, ha nagyon akarja, de már azok is oda vannak készítve a szekrény legfelső polcáról előügyeskedett dobozokban…

Aki, miután ebéd után mindenki elment szunyálni egyet, fel is rakosgatja azokat, majd ahogy végzett a nem különösebben fáradtságos feladattal, marad még arra is ideje, hogy a decemberi szürkületben ücsörögjön kicsit magában egy  fotelban, elnézegesse a karácsonyfa, és az alatta heverő  város fényeit, elgondolkozva néhány dolgon.  Például azon a meggyőződésén, hogy egy embernek csak egy helyen bír lenni karácsony. 13 éves kora után már pontosan tudta ezt, attól fogva,  hogy a szülei kétfelé váltak. Most viszont már úgy látja, lehet akár több helyen is a karácsony, de ehhez már elég öregnek kell lenni, és több helyre kell erősen kötődni.

Aztán jönnek a fiatalok is, van ünnepi vacsora, halászlé, bejgli, van ajándék is, igazi, jól kitalált meglepetés… Másnap reggelre elindul a havazás, kitartóan esik, szerencsére van hólapátoló brigád, bár ha nincs, az öregek akkor is megoldják. Kora délután  indulás haza, tele autó,  kis késéssel, ónos eső ígérete…  Az autóban zenét hallgatnak, a középső zenéjét, vándorlós zenéket, amit talál a lejátszóján, még a nagy nyári vándorútról maradtak.

És ez ugyan nem pont ide illik, de itt az autóban, az ezerszer bejárt úton, az ezerszer hallott zenéket hallgatva, döbbenten szembesül azzal, hogy igen, ezek itt az ő gyermekei, le sem tagadhatná, mennyi mindent vettek át tőle, öntudatlanul, ízlést, gondolkodásmódot, gesztust, értékrendet…  Mekkora felelősség szülőnek lenni, menet közben észre sem veszi az ember, de ahogy itt ülnek, beszélgetnek, látja a hibás mintákat is, amiket akaratlanul adott át, mert mindig is változtatni szeretett volna rajtuk, és tudja, hogy csak nehezítik az életet…

Aztán otthon meg van ez a fenyő és mézes süti illatú, összetolt asztalos, másik nagyszülővel, unokatesókkal összegyűlős, puzzlerakós, legózós karácsony, hogy egy pillanatra megálljon az idő, kinn maradjon a hideg, a zűr, az idegbaj, a félelem. Most kerül a képhez kisbaba is, szép jelkép ehhez az ünnephez.

És megint tele a lakás napokig, mint fénykorukban, a legendás időkben, hogy ugyanúgy esnek át a cipőkön az előszobában, meg hogy tűnik el  kaja reggelre a hűtőből, és van aki még kettőkor is a nagyszobában gubbaszt egy laptop mellett, és van aki meg reggel hatkor.  Hogy béke van, legalábbis itt, és erre a kis békére érdemes évről évre visszajönni, sőt egyszer majd  megteremteni saját maguknak valahol máshol…

Ezt azért kell így pontokba szedve leírni, hogy jó legyen olvasni később, bármit hoz is az új év…

Advertisements

2012. december 31. - Posted by | gondolatok

2 hozzászólás »

  1. Szerintem most is jó olvasni 🙂

    Hozzászólás Szerző: perenne | 2013. január 2. | Válasz

    • Örülök neki! És remélem, volt sok örülni valód az elmúlt időszakban!

      Hozzászólás Szerző: menetszél | 2013. január 2. | Válasz


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s