M E N E T S Z É L

Feltöltés alatt

Van nekem az a tulajdonságom, hogy inkább szeretem a jót megörökíteni, mint a rosszat. Abból úgyis mindig van elég, ahová csak néz az ember. De ha az alábbi képen látható pozícióból nézheti, már az is előny…

És hát mi tagadás, ezen a hosszú hétvégén kijutott ebből. Igaz, a négy nap nekünk csak három és fél volt, szombat délelőtt egy kötelező de felejthető ünnepi mozival. De én hozzáveszem a megelőző pénteket, mert minden okom megvan rá. Amikor is egy maroknyi kis csapattal másztuk meg a Jakabhegyet, ami akkor is maroknyi lett volna ha mindenki eljön aki feliratkozott, de hát sajnos nem, volt aki átvert, de ez legyen az ő saját baja. Az e miatti rossz érzésemet hamar felváltotta a felismerés, hogy így viszont egész nap kizárólag normális emberekkel lehetek, akik hozzám hasonlóan, nem úgy élik meg ezt az egészet, hogy akkor mikor érünk már haza? Szóval, négy és fél nap…

A fél nap második fele Somogy és Szabolcsfalu közt a Csertetőn való átbandukolással telt, a dombtetőn sütkérezéssel, majd újabb adag szalonna nyirkos helyen nagy nehezen megsütésével, mivel a a tűz sehogyan sem akart égve maradni.

Innen még a Budai vámig, ahol az autót hagytuk, jó kis séta…

Vasárnap családi program, boltba menés, ebédfőzés, közben ver tanyát fejemben a gondolat, hogy ha eddig nem, most éppen itt az ideje a birsalmasajt készítésének. Reménykedem, hogy a vásárban kapok ehhez birsalmát. Ahogy végzek a főzéssel, már pattanok is a nyeregbe ez ügyben. Egyetlen helyen van birsalma, azt lealkudom kellően, és hat kilónyi zsákmánnyal no meg egy nem éppen kétszemélyes kelkáposztával már vígan tekerek is haza. Délután a szép napsütésben úgy döntök, nem veszek akárhol csak úgy cukrot a projekthez, tekergek egy kicsit némi árelőnyért, boltba be, boltból ki, végül itt is siker koronáz.

Viszont, mire végzek, öreg este van, nincs már türelmem az apukámmal való telefonáláshoz, ragad le a szemem.

Ezért aztán reggel hívom, hét előtt pár perccel, közli hogy még épp jókor, mert már indulnak is a megyeri temetőbe. Kérdem, hová ez a nagy sietség, hiszen még nagyon barátságtalan az idő? A válasz, hogy még rengeteg tennivaló van… És kiderül az is, mikor elmesélem a birsalmát, hogy ők tegnap 9 kilónyit dolgoztak fel lekvárnak… A rövid beszélgetés elgondolkodtat, mi több felráz, kicsit idegesít is, mi az hogy én kifekszek egy kis birsalmától, ők erre még rátesznek egy lapáttal, és másnap már hajnalok hajnalán útra készen állnak az újabb kihívások felé, mindketten nyolcvan felett…

Csodálom ezt az energiát, enyhe kisebbrendűségi érzésem van, hát hol vagyok én ettől? Örülök is azért, hogy aktuálisan minden rendben, mert nem volt így pár hete, amikor a trabantot se nagyon bírta elvezetni. No azt sem írtam még meg, pedig micsoda élmény volt. Elszoktam én már a trabanttól, háromszor fulladtam le a kapuig, aztán mire vígan rájöttem hogy csak gáz, több gáz, az kell neki, akkor meg az derült ki. hogy a fék viszont gyatrán fog, még a biciklim is relatíve hamarabb áll meg a lejtőn, és hát lejtő az ott van elég. És a kereszteződésnél is.

No, mi erre a napra nem terveztünk semmi különösebben hasznosat. Helyette elbuszozunk Zobákpusztára, nekivágunk a gyönyörű őszi erdőnek.

Emlékek sorjáznak elő a mindenhonnan, régi tábortüzek, források, lapulevelek, rövid séták, hosszú barangolások, visszatérések… Püspökszentlászlónál kis pihenő, aztán nekivágunk a meredek hegyoldalnak, itt egyszer csöpörgő esőben ereszkedtünk le, Nagyapa is itt volt, biztos örülne ha még egyszer erre járhatna… Talán még járhat. Hiszen idén is elsétált Fallóskútra. A lába, az ereje hol rosszabb, hol jobb, de ezeket a hol jobbakat ő aztán nagyon iparkodik kihasználni!

Felérünk a tetőre, kis vízszintes még a ritkás erdőben, hogy aztán elénk táruljon a világ egyik, de a Mecseknek biztos hogy a legeslegszebb panorámája, a hegyek gyűrűje körben mindenfelé, előttünk Kisújbánya, Óbánya, de előtte még felettünk a Cigányhegy, ahová az esedékes szalonnasütést terveztük.

Muszáj előbb kicsit megállni, leheveredni a fűbe, ami hihetelenül zöld, egyáltalán, hihetetlen az egész táj, ahogy túlélte a nyári pusztító hőséget és szárazságot, és most minden olyan, mint egy normális őszön. Azt hittem augusztusban, hogy októberben már nem lesz levél a fákon… De van, méghozzá ezerszínű. Az élet szép, akárki akármit mond, a világ gyönyörű. Itt legalábbis. Gondolják ez mások is, sokan vannak a réten, családok. gyerekekkel, labdával, kutyával. Nagy a rét, elférünk mind…

Aztán elindulunk a hegynek megint, a százszor nem is, de 2006 augusztusa óta jó párszor bejárt úton a szederbokrok mellett.

A cigányhegyi kilátónál egymást érik nagy létszámú csoportok, családok. Végre szedelőzködik az asztalnál egy csapat, gyorsan letesszük a hátizsákokat, és elkezdünk tüzet rakni. Persze máris itt az újabb család, de a kis helyünk az asztal végénél már megvan… Szerencsére az újabb csapatnak van saját szalonnája, elég vidámak, hangosak, sok a gyerek, olyan mintha egy plázában ebédelnénk, zsong a fejünk mikor útnak indulunk újra…

A kisújbányai hangulatos büféhez tartunk, ahol újabb családdal van szerencsénk megismerkedni. Néhány sör utáni sűrű b.meg-elés közben, amit a két családapa ad elő kiskorú gyerekeik épülésére, iszunk egy kávét, aztán család el, de jön máris az újabb csapat. Örvendetes, hogy ennyien hódolnak a szép természetnek ezen a gyönyörű napon, de sejtjük hogy ennek jó pár eldobott chipszeszacskó, üres flakon és más hasonló eredménye lesz a ritka szép tájban…

Ezek után meg sem lepődünk azon, hogy mekkora a forgalom az óbányai völgyben.

Jól gondoltam, hogy ide kell most jönni, a fények, a levelek, a sziklák, a víz pazar látvány. Sokan jönnek fényképezővel, állvánnyal, egy kolléga is jön szembe. Nálunk csak a régi fényképező van, ami zsebben elfér, és újabban fura dolgokat művel, nem is nagyon próbálkozunk a völgyben vele, tudjuk jól, hogy abból úgyse sül ki sok jó. Fényképezünk viszont a magunk fejének, valahol az is eltárolódik, rosszabb napokon talán előhívhatjuk majd…

A falu végén, az erdő szélén a turistaház most üres. Mennyi szép emléket rejt, nem csak a táj szépségét, hanem a közösség élményét, azt a sok embert, akivel itt megfordultunk, az itt kicsit megerősödő baráti, rokoni kapcsolatokat… Hiába, hogy minden évben eljön a pillanat, mikor elátkozom magam, hogy ilyesmi szervezésére adtam a fejem, de aztán eljön mindig az is, amikor rájövök, hogy az lett volna a hiba, kihagyni ezt…

Az utcán is hemzsegnek a népek, mi viszont letérünk a kilátó felé, mászunk megint párszáz métert meredeken a hegyre, az agyagos úton. Nem véletlenül vertek itt tanyát a fazekasok… A kilátóból a falura látni, a nap lassan bukik le, a völgybe már nem süt be, a kilátót még beragyogja kissé.

Megesszük az ehető maradékainkat, aztán valami jelzetlen csapáson lecsörtetünk az úthoz, még egyszer átkelünk a patakban heverő köveken. Innen jó messze még Mecseknádasd, mi elbandukolunk annak is a közepéig, mert még van annyi időnk a buszig. A busz emeletes, onnan bámészkodunk kifelé a vöröslő alkonyatban, és mire a városba érünk, már teljesen sötét van…

Egy nap még vissza van a négy és félből. Reggel persze tart még az energia, fel vagyok töltve… Mintha valami jótékony szűrőn keresztül jutnának el hozzám a dolgok, mondjuk nem rózsaszín, de napsárga ködön át. Élvezem, hogy éppen nem szorít semmi, van még néhány szabad órám. Jöhetnek a hasznos dolgok, meg egy kis történetírás is, hogy maradjon nyoma a jónak, szűkebb napokra…

Advertisements

2012. október 26. - Posted by | útleírás, erdő-mező, gondolatok

Még nincs hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: