M E N E T S Z É L

Szubjektív

Szerencsére GY megírta közel 3 hetes biciklis vándorlásunk részletes, krónikáját, nekem csak némi utólagos vakargatás maradt. Jól van ez így, mert a beszámoló vagy más néven jelentésírás nem épp a kedvenc műfajom. Nekem maradtak a kóbor gondolatok, pillanatképek, amelyek egy részét talán sikerül még nyakon csípni (hmm. miután elolvastam a részletes jelentést.:) Mondjuk, ki kellene találni azt a berendezést, ami ezeket azonnal rögzíti, elektronikus formában. Csak utána legyen, aki mind elolvassa. Az élmény hasonló lenne az úton-útfélen elkattintott digitális fotók özönéhez. Talán jobb is ez így, ami megmarad az talán megérdemel néhány szót, ami nem, annak annyi.

Fotók

Átnézve a tetemes termést, a leggyakrabban visszatérő motívum, hogy előttünk országút (vagy földút, vagy gát, olykor kerékpárút), mellettünk fák (bokrok, fű, kukoricás, napraforgótábla, birkacsorda, szürkemarhacsorda, ritkábban szelíd lankák). Felettünk szép felhők, vagy szép kék ég, vagy a tűző nap. A kép közepén valamelyikünk háta, amint teker a biciklin. Néha mellette áll szemtől szembe. Néha nem áll mellette, akkor nyilván a kukoricásban tartózkodik. A hazatérés néhány újrafelfedezett élménye: a városban arra kanyarodok amerre eszembe jut, és nem folyton Gy hátát figyelem…

Folyók

Ez az út a folyókról szólt, még ha nem is fürödtünk olyan nagyon sokat (végtére is biciklitúrára mentünk, vagy mi). De mégis, temérdek képen szerepel a víz, benne egy apró pont, Gy úszkál, vagy én úszkálok… Legszebb és legjobb a mártélyi Tisza partján volt, és a második Mohács és Dunafalva között lett volna, ha visszafelé megismerjük a lejárót, amit odafelé kinéztünk. Talán jobban megismerjük ha nem fénysebességgel süvítünk a biciklisek után, akik nem is vesztették el a kesztyűjüket… A többi is szép volt, és minden fürdés nagyon jól esett, volt amelyik életmentő volt. Balatonhoz szokott népeknek az is élmény, hogy a parthoz közel már lubickolni lehet. Már ahol a sodrás engedi… A Dunában fürdés után viszont marad az ember bőrén valami fura szag, még ha a folyó tiszta és átlátszó is. Ez a szag nem a tiszta víz illata, nem az ami ártéri erdők mellett érezhető, vagy a Balaton partján. Ezt a szagot várom, hogy szép lassan elnyomja a verejték…

Mozgás

Amikor sima és csöndes úton halad az ember, az pont olyan, mint a madaraknak a repülés. Ahhoz, hogy a levegőben maradjanak, folyamatosan mozgatni kell a szárnyaikat, dolgoznak az izmok, de repülni jó, és a mozgás szinte automatikus. Nekem is állandóan mozgásban kell lenni, hogy ne essek le a földre, de ez teljesen magától értetődő, és a szabadság érzése, a változó táj teljesen elfeledteti.

Gát

Amikor késő délután, az aznapi 80. és 100. km között, erőnk fogytával, tekerünk a 40 fokos gáton, sehol egy árnyék, esetleg a szúnyogos bokrok alatt egy kevés, ha lemásznánk ezért a rézsűn, nos ha itt megjelenik a fejünk felett egy csapat madár, önkéntelenül is a vadnyugati történetekből ismerős kép ugrik be, ahol a keselyűk követik a sivatagi vándort. Ugyanis a tapasztalat szerint minden bizonnyal előbb vagy utóbb jót fognak lakmározni belőle, mert vagy ellenséges vándorokkal találkozik, akik lekaszabolják, (vagy ő kaszabol, de a keselyűknek az mindegy), vagy előbb-utóbb elfogy az itala, és/vagy eltéved, és szomjan hal.

Nap

Eddig se voltunk “sápadtarcúak”, de a gáton akadálytalanul tűző nap hatására az utolsó kettő, igazán meleg napon néhány óra alatt rézbőrűből szinte szinte feketévé változtunk… Legalábbis az a részünk, amelyet nem takart a gúnya. Szerencsére nem nagyon hiszünk abban, hogy ez nekünk már túl sokat bírna ártani, inkább örülünk az így kapott extra D vitamin adagnak… Arról nem is beszélve, hogy utolsó napon a falusi kocsmánál már sikerült szinte teljesen elvegyülni az ott tanyázó vásároscigányok közt…

Bolt

Tipikus kép lehetne, de valahogy nem szokásunk megörökíteni, ahogy egyikünk áll a bolt előtt a megrakott biciklikkel, amíg a másik bevásárol. Jellemző a hosszas ácsorgás. A kis falusi boltokban egyetlen eladó, hosszú sor, kedélyes elbeszélgetés mindenkivel. A nagyobb településeken gombamódra elszaporodott légkondicionált hipermarketekben ennél rosszabb a helyzet, néhány darab megfontolt összeszedegetése kilométeres bolyongást igényel az idegen környezetben. Gy időstatisztikájából talán azt is ki lehetne számolni, mennyi időt töltöttünk ilyesmivel.

Igásbiciklik

a mieink, a mellettünk elsuhanó csomagtartó nélküli, utolsó matricáig kerékpárosboltból felszerelt gépekhez képest, a rajtuk ülő, szintén tetőtől talpig kerékpárosboltból felöltözött sportemberekkel. Házilagos megoldásainkkal a tengelyig megrakott biciklijeink még a túrázók mindenre felkészített bringáira is csak alig emlékeztetnek. Az én kosaram például, ami a málhazsákon ül, annak egy rekeszét használhatatlanná téve, de amihez ragaszkodom a belepréselt sokzsebes hátizsákommal együtt, mely elnyeli mindazt a kacatot, amitől otthon folyton rendetlenség van, egészen az indulás előtti utolsó percekig, de útközben az otthonosság élményét nyújtja.

Speciális felszerelés Gy gumipókkal a vázhoz erősített kutyaijesztő botja, tudomásom szerint ilyet még nem árulnak a kerékpárszaküzletekben. Sátor nélkül bizarrnak tűnnek a polifomok is, amelyekkel egy perc alatt bárhol “megágyazhatunk” vagy piknikezőasztalt varázsolhatunk. (Gy-nél ez Budapest után már csak egy harmad polifom, a másik kétharmad nemes célra feláldozva…) No és a zászló, ami ugyan kerékpárfelszerelés, de a rajta lobogó szalag már nem.

 IMG_5140IMG_4025IMG_4275

Szintén egyéni megoldás a csomagtartó és az ülés közé passzított literes üveg, amelyből kitámasztott járgány esetén az enyhe lejtés hatására a kupak elcsavarásával, mint egy vizcsapból, csordogál a jó kis vizecske, kézmosást, vagy mindenféle termények kényelmes leöblítését lehetővé téve sivatagi körülmények közt is. Praktikus a gumipók is mint szárítókötél, fürdőruhától az ázott cipőig bármit meg lehet szárogatni a menetszél segítségével.

De az igásbicikli, bár jól hangzik, mégsem igazán illik a mieinkre, mert ahhoz hiányoznak a kormányrúdon egyensúlyozott, tápot, betakarított termést tartalmazó vödrök, a kasza, kapa, locsolókanna és hasonló, a szorgos munkához szükséges eszközök. Akárhogy is nézzük, mi bizony a tücskök kategóriájába esünk… Leginkább talán a hajléktalanokkal mutatunk közeli rokonságot.

A legjobb az egészben az volt, hogy Debrecenben és Budapesten a szűkebb rokonság vendégei lehettünk, úgy mint testvér, gyerekek, szülők, ebben a sorrendben…. Gátlástalanul igénybe is vettük a lehetőségeket, a 19 napból 7 nap ilyen volt. Azon túl, hogy sikerült rendezni sorainkat (mosógép, net, stb.) finom falatokkal, jó társasággal kényeztettek minket. Amíg náluk időztünk, el is feledkeztünk arról, hogy egy nagyszabású vándorút kellős közepén vagyunk. Ezúton is nagy-nagy köszönet érte!

Ami miatt az egész vándorlás még inkább egy nagy családi banzájra emlékeztetett, hogy egy szakaszt együtt tettük meg középső gyerekünkkel, annak is egy részét a barátnőjével együtt. És öcsémékkel nem csak Debrecenben, hanem Budapesten is találkoztunk…

Kalandozás

Sokan mikor megtudják hogy mit nevezünk nyaralásnak, fejükhöz kapnak, nem vagytok ti kialudva, mondják. Szörnyülködnek rendesen, és akkor elgondolkozok én is, hogy hátha tényleg?

Az elmúlt 20-30 évben nyaranta jellemzően nem pihenési célzattal kerekedtünk fel, hanem a felfedezés vágya hajtott. Szörnyülködve olvasom némelyik utazási iroda családoknak ajánlott kalandprogramjait, horribilis összegért. Nekünk minden nyaralás egy kalandtúra volt, egy lutri, hogy hol alszunk, mit eszünk, stb. Kicsit kevesebb pénzért…

Amióta csak ketten csavargunk, ezek kalandozások évről évre tendenciaszerűen egyre inkább túlélő jelleget öltenek. Akkor kezdtük a sátrazást, az egy napnál hosszabb biciklis túrákat. Ez az idei a maga nemében rekord, több mint 1000 km-el… Nem is biztos, hogy ezt megdönteni akarnánk a közeljövőben.

Útra készen

Nem tudom milyen gén ez bennem, hogy jól érzem magam útközben, örülök, ha fel tudom magam találni mostoha körülmények között is, meg tudom teremteni azokat a körülményeket amiben a család “otthonosan” érezheti magát vándorlás közben. Különösen élvezem, ha a szükséges motyóm felpakolható egy biciklire, bármikor készen állva arra hogy továbbálljak, bármerre.

Talán kevésbé élvezte ezt 1944 telén az édesapám a nagymamámmal, amikor a megszállás elől menekültek Pécsről, végig a Balaton déli partján, rokonoknál és idegeneknél befogadva, állomáson, kocsmaasztalon töltve az éjszakát. Az ő szemében láttam mégis a legkevésbé szörnyülködést. Talán innen ered a késztetés is, békeidőben menetkésznek lenni.

Vigyázat! Ez a gén örökölhető!

Advertisements

2012. augusztus 13. - Posted by | gondolatok

Még nincs hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: