M E N E T S Z É L

Amikor kislány voltam

akkor pont itt laktam, ahol most ezen a hétvégén kempingezek, és ahol mostanában a gyerekeim laknak vagy fognak lakni. Azért a kempingezés a megfelelő kifejezés, mert épp konyhafelújítás folyik, és az élet így nem olyan egyszerű, illetve ha úgy vesszük, éppen hogy végtelenül egyszerű. Tetejébe a most itt lakó utód egy négyéves kapcsolatot követő szakítás után egyelőre a megvonásos fázisban van éppen (még nem tudja a visszanyert szabadságot kellően értékelni) és a lakás egy leegyszerűsített legénylakás képét mutatja… Olyan érzés fog el, mint régi nyarakon, amikor országjárás közben leginkább kollégiumokban szálltunk meg: a puritán étkezés után a mosdókagylóban mossuk el a használt eszközöket. Persze csak miután megtaláltuk azokat, kiszabadítottuk az asztalt, vásároltunk a közeli boltban néhány élelmiszert….

Régi visszatérő álmom, hogy ide jövök “haza”, kb. 15 éves korom óta, amióta elköltöztünk innen. Nem aludtam azóta a kisszobában, ahol az utcai lámpa fénye bevilágít az első emeleti ablakon, a falra rajzolva a függöny mintáját, most is ugyanoda mint kiskorunkban, amikor anyukám elfelejtette lehúzni a rolót. Ha jöttem, csak látogatóba, esetleg tapétázni vagy hasonlókat csinálni. Most viszont itt “laktam” néhány napig, és ez azért tűnt olyan nagyon otthonosnak, mert majdnem komplett családdal együtt folytattuk itt a segédkezéssel egybekötött kempingezést… A körülöttem lévő család most más személyeket jelent, mint egykor, de a hely szelleme megidézi nekem azokat, akik már soha nem térhetnek vissza ide, ahol pedig jó sok évet megéltek. Anyukámat, aki szombatonként a parányi fürdőszobában mosta a hat tagú család egész heti szennyesét. Nagymamámat, aki nagy elhivatottsággal látta el a család élelmezésének nem egyszerű feladatát és 102 évig élt (nem végig itt). Nagyapámat, aki reggelenként megrakta a hatvanas években még létező cserépkályhát, sorbaállt, ha kellett, a szomszédságban lévő kispiacon hajnalban a “pacalosnál” májért, vagy bármiért, ami hiánycikk volt, sőt ha kellett, levágta a csirkéket a vasárnapi ebédhez a pincelejáróban. Kis ormánsági faluból költöztek ide az ötvenes években, nem állt tőlük távol az ilyesmi. Emlékszem, a zöldséget, krumplit télire a pincében egy láda homokba dugdosva tároltuk. A piacon az élő csirkéket lábuknál összekötve párosával is lehetett venni.

Apukám viszont, aki akkoriban a gyárban dolgozott, most személyes jelenlétével tisztelt meg minket vasárnap délelőtt, megszemlélni, mit művelünk ott…

Találtam meglepetést: annak a réges-régi étkészletnek az utolsó néhány darabjából kávéztunk, amit a még a szüleim kaptak nászajándékba és megúszott itt jó néhány évet, meg lakót, valami eldugott polc tetején…

A park közepén a templom harangja ma ugyanúgy szól mint ötven évvel ezelőtt, a vezetékcső is ugyanúgy zúg, ha valaki megengedi a vizet a házban. A piac helyén viszont most parkoló van, és ahol néhány éve még kuka, ma parkolóóra áll. A Váci úton már régóta nem villamosok járnak, hanem metró. A vasút hűlt helyén túl tesco nőtt itt is jó pár éve. Mégis ebből a jó kis emlékezősdiből nehéz lesz visszatérni a hétfő reggeli jelenbe…

Reklámok

2011. január 22. - Posted by | család, gondolatok, múlt idő, otthon

Még nincs hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: