M E N E T S Z É L

Hőségriadó

Ez mostanában egyike zsákutcába futó civilizácónk fura jelenségeinek, csakúgy mint a kullancsveszély és társai. Olybá tűnik a dolog, mintha a nyár, az valami szörnyű ellensége volna az embernek. Talán az is, annak a nemzedéknek, amelyik a légkondis autóból kiszállva három lépésnél többet már nem is tud megtenni a fagyizóig. Apja-anyja még csakcsak megtapasztalta, hogy milyen egy zsiguliban nyár közepén országjárásra indulni, de ő már ebben született. Sajnálom szegényt, valószínűleg komolyabb megpróbáltatásokat nem is tudna túlélni.

Az lehet itt a gond, ami tulajdonképpen teljesen normális. Hogy az ember, mint gondolkodó lény, az eszével küzd a természet ellen. Kitalál mindent, hogy kijátssza a kényelmetlenséget. Hogy régen is és most is, azt szeretné, hogy a gyermekeinek minél jobb legyen. Ez természetes ösztön. És ez fordul a visszájára, mert bár azt hiszi ő hogy mostmár nagyon jó neki, jól kijátszotta a természet viszontagságait, de ezért a kényelemért nagyon nagy árat fizet. Normális életre képtelen, mesterséges környezetre szoruló nemzedék következik, amelyet munkára, önállóságra még viszonylag fogékony korában erőszakkal iskolapadba kényszerítenek, így a munkát, a kétkezi munkát később is mélyen megvető generációt sikerül kinevelni baromi erőfeszítéssel. Nincs ez már olyan messze…

Nade onnan indultam, hogy a nagy meleg, a rekkenő hőség persze hogy nem esik jól az embernek. De ettől még szeretem a nyarat a meleggel, mi több, a rekkenő hőséggel együtt. A nagy hőséget azért szeretem mert egyértelmű. Ha elmegyek reggel, nem kell nagyon kell felöltözni, és tudom hogy délben se kell majd nekivetkőzni, mert praktikusan pont annyi ruha van rajtam ami civilizált világunkban az illendőség alsó határa. Élvezem ha elmegyek reggel a dolgomra és simogat a szellő, és amikor 35 fokban jövök hazafelé, ha más nem is, még mindig hűsít a menetszél, ha éppen biciklivel mentem…

Jó pár évtized után persze már van taktikám a meleg napokra: felkelni időben és még korán reggel megcsinálni, amit kell. Ami persze nem válik be mindig, mert pl. lakásfelújítás van, lekvárfőzés, vagy éppen csak nagyobb, folyton megéhező társaságról kell gondoskodni. Ilyenkor a reggeli órák kevésnek bizonyulnak. De akkor is. Az aszfaltozó munkásoktól, a földeken dolgozóktól soha senki nem kérdezi hogy hogy bírják ki. Az embernek, természetesen aki egészséges, annak ki kell bírni. Kell mondjuk egy jó szalmakalap, sok ivóvíz, időnként némi árnyék is, és bizony el kell fogadni hogy megizzadunk. De nem muszáj öltönyben lenni, ilyen baromságot, hogy a munkahelyen elvárás. És nyomatni a légkondikat ezerrel, csupán emiatt az elvárás miatt. Egyáltalán? Mekkora szükség van ezekre a munkahelyekre, az ott végzett tevékenységekre? Kapkodom a fejem néha hogy hová is keveredtem? Na most nagyon destruktív voltam, ezt a dumát jobb ha nem terjesztem az iskolámban, hiszen én is azzal keresem a kenyerem, hogy ilyen tevékenységekre készítem fel a jövő nemzedéket… De most foghatom a nagy melegre : P (Ami nem is olyan nagy mint ígérték, itt a panelfalon a 35-öt nem érte még el se tegnep, se ma) Mondjuk nálam egyre gyakrabban jönnek ezek a gondolatok, ősszel is, télen is…

Szóval ott tartottunk hogy bár megizzadunk, de este le lehet mosakodni és lehet örülni annak, hogy lám, nem akármilyen fából faragtak, túléltük ezt is. Legalább lehet örülni egy kis víznek is. Kellenek azok a dolgok amik próbára teszik az embert. Egy darabig kímélheti magát, de aztán rájön, hogy minek? Az idő előbb-utóbb úgyis elvégzi a dolgát, de inkább nem könnyítem meg neki azzal, hogy megfutamodok mindentől, ami fejleszti az ellenálóképességemet. Ezért haragszom nagyon a hőségriadóra ebben a hisztérikus formában, ahogy nálunk mostanában megjelenik.

Talán hatodikos lehettem amikor kaptam év végén egy jutalomkönyvet, és mivel akkoriban faltam a sci-fit, osztályfőnököm valószínűleg ezt tudva választotta ki. Orchideák bolygója volt a címe. Olyasmi volt a vége, hogy ezen a bolygón a helybéliek valami kémcsőszerűségben éltek, ahol rendelkezésükre állt minden amire csak szükségük volt. Semmiért nem kellett erőfeszítést tenniük, ott a kémcsőben mindent megkaptak. A könyv nem volt túl jó, egynél többször nem is bírtam végigolvasni, de ez a kép nyomasztóan bennemragadt mégis. Lassan ezt a szintet mi is elérhetjük, bár fenntartani nehéz lesz. Hiszen most már ki sem kell lépni a szobából, fel sem kell kelni a fotelból ha szeretteinket akarjuk látni, beszélgetni szeretnénk velük. A mosógép is kimos magától, sokaknál a mosogatógép is elmosogat, és én már nem vártam el a lányomtól sem, hogy esténként kimossa a bugyiját meg a zokniját, mint ahogy tőlem várták akkoribam, amikor szombaton délben mindig arra mentem haza az iskolából, hogy anyukám térdig áll a pirinyó fürdőszobában a család szennyese közt, és csavargatja, rakosgatja ide-oda a ruhákat. Az pedig már gépesített mosás volt, centrifugánk is volt… Aztán, ha mégis valamiért kimozdulunk, sokféle járművel erőfeszítés nélkül tudunk helyet változtatni.

Ezért meg kéne becsülni azt a kis meleget már! Én inkább arra biztatnák mindenkit, akit ebben komoly betegség nem akadályoz, hogy használja ki a lehetőséget, győződjön meg arról, hogy a szervezete igenis tud alkalmazkodni…

Reklámok

2009. július 24. - Posted by | család, gondolatok, otthon

Még nincs hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: