M E N E T S Z É L

Jövő?

Nem tudom, más hogy van vele. Én újabban nagyon sok öreg embert látok az utcákon. Talán azért, mert jobban észreveszem őket? Régebben, azt hiszem, egyszerűen csak keresztülnéztem rajtuk. De most már figyelem őket. Figyelem, hogy mi vár majd rám. Ahogy csoszognak át a zebrán fájós lábbal. Ahogy az idő eldeformálta az arcukat, a testüket. Vajon hogyan élik ezt meg?

Sokan megpróbálják felvenni a harcot ellene, főleg nők. Kihalnak már a fejkendős mámik, felnőtt egy új öregasszony-generáció, az emancipáltak, amely elszántan menetel szembe az idő múlásával. Van, amikor ez az ellenállás elég komikusra sikerül. Lehet-e méltósággal viselni nem is annyira a ráncokat, de a rút bibircsókokat, bütyköket meg társaikat? Vajon képes leszek rá?

Az ősz haj nem divat ma már, sőt ciki. Mondhatni vérciki. De, azért sutyiban próbálok barátkozni vele, és remélem időben észre fogom venni, amikor már az illik hozzám a legjobban. Lehet hogy minden nő ezt gondolja? Lehet hogy nekem is már rég észre kellett volna venni? Háát…

Az öregkor sem egyforma. Sőt nagyon nem az. Mások az emberek, az idősek is. Mondjuk Budapesten a 91-es buszon, amelyik a hegyről hozza le egy hétköznap délelőtt a nyugdíjas korosztályt. És mintha fényévekre élnének innen városunkban a két elöregedő lakótelep között ingázó rozoga Ikaruszok nyugdíjasai. Úgy tűnik, ezt a harcot a 91-es busz utasai nagyobb eséllyel tudják felvenni.

Az idő figyelmeztet. Kis apró jelekkel, amiket lehet figyelmen kívül hagyni, vagy lehet komolyan venni. Kevésbé rossz esetben csak a látvány romlik, a dizájn. Sose éreztem magam szépnek. Önbizalomhiányomnak csak egyik kiváltó oka volt nagyra nőtt szabálytalan fogsorom. Társult ehhez még az akkori viszonyok között is – társaimhoz képest – igen szerény ruhatáram, (és akkor enyhén fejeztem ki magam… Kora tini koromtól késő tini koromig építkeztünk, utána adósságot törlesztettünk, ilyen hülyeségekre nem telt.) Na, mostmár kezd mindaz veszendőbe menni, amit sose hittem… Ezen is rendesen kétségbe lehet esni, de miután ez nem akadályozza az ember a tennivalóiban és kedvteléseiben, egy kis türelmi idő után nyugodtan le lehet sz@rni.

Most még reménykedek, hogy talán mégse darál be a nagy időgép túl gyorsan. Hiszen még egyenes háttal járok, határozottak a lépteim, és félhomályban, hátulról nézve, vagy ha napszemüveg van rajtam, még beszólnak kevésbé finnyás munkások a gödörből, és olykor letegeznek a zöldségesek is.

De, vajon melyik az az időzített bomba, ami ott ketyeg bennem is és mindenkiben, hogy aztán egyszer robbanjon, maga alá gyűrve az egykori daliás ifjút, erős fickót, örökmozgó középkorút, elpusztíthatatlannak látszó matrónát egyaránt? És engem meddig hagy vajon még vagánykodni? Hányszor fogok még kétségbeesni, nem is a dizájn látványos romlásától, hanem sokkal inkább a korlátoktól, amiket az idő állít elém, a kapuktól amik bezáródnak előttem, amik előtt megtorpanok, majd megpróbálom kikerülni ha lehet. Mondjuk, ha nem sikerül a leguggolás akkor helyette lehajolok háromszor… Na és meddig tűri az időgép hogy nem veszünk tudomást róla? Meddig lehet kikerülni a bezárt kapukat?

Advertisements

2009. július 15. - Posted by | gondolatok

Még nincs hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: