M E N E T S Z É L

Ahol élek

Tegnap reggel kellett vennem a boltban néhány dolgot. Aztán kiléptem az ajtón, megcsapott a falusi nyári reggel jellegzetes illata, és nem tudtam neki ellenállni. Gondoltam, megadom a módját, és nem az első boltba megyek be… Így aztán sétáltam egy jó órányit egy másikig, árnyas és szeretnivaló utcákon, tereken át.

És azon gondolkoztam, hogy amikor ideköltöztünk hogy utáltam ezt az egész panellakótelepet. Kivéve a mi kis lakásunkat, mert az barátságos volt, viszonylag tágas, szellős, világos, hegyekre néző (!) és nem utolsósorban a miénk volt, minden centiméterével, benne a gyerekekkel, a mesékkel. a játékokal, a diavetítővel, a barátainkkal. De minden hely, amit szerettem ebben a városban, fényévnyi távolságokra.

Aztán megszülettett a lányom, a tágasság odalett, de sebaj, mert mire iskolás lett, egy lépcsőházzal arrébb sikerült egy kicsit nagyobb fészekbe költözni, ami pont ugyanolyan volt mint a megkedvelt másik, de egy teljes szobával nagyobb! És a helyünkre a sógoromék költöztek, évekkel később pedig a mi lépcsőházunk földszintjére az anyósom. Ma már egész kis kolóniát alkotunk itt…

Nekem gyerekkori vágyam volt (pesti gyerek voltam) elsétálni a város széléig. Hát ez ott persze nem sikerült sose. Akármerre indultunk, mindenhol házak. Ahol úgy tűnt, végetér, ott a vasút volt, de azon túl kezdődött újra a város… Anyai nagyszüleim Rákoshegyen laktak, oda 4 busszal kellett menni tőlünk… Az már majdnem a széle, de ott se sikerült ezt az elgondolásomat megvalósítani.

Az viszont a legmerészebb elképzeléseimet is felülmúlta, amikor az országút melletti tömbben, annak is a legszélső során sikerült lakást vennünk, egyik oldalon egy nagy parkra, másikon a tág határra nézőt.

Azóta hatalmasra nőttek a fák, amiket akkoriban ültettek mikor ideköltöztünk. És sokat ültettek… És egyszer csak azt vettük észre, hogy a buszmegállótól egészen a házunkig árnyékban lehet sétálni… Hogy reggelente (hajnalonta) a rigók énekére ébredünk.

Egyre gyakrabban fordul elő, hogy nem ülünk az autóba egy jó kiadós esti sétához... Közben elborzaszt néhány háztömb gettó jellege, a rengeteg falfirkával, szeméttel, kocsmával, amiből úgy látszik sose elég, újabbak és újabbak ütik fel a fejüket és ezek közönsége, a sok reményvesztett, ürestekintetű ember, férfiak, nők, és gyermekeik, akiknek az élete ugyanolyan félrecsúszott lesz, ha nem látnak más példát maguk előtt. De vasárnap reggel még minden üde volt és friss, a házak előtt a reményt fel nem adó lakók kezenyomát dicsérő kis virágoskertek. A többiek még, József Attila szavaival, gondjaik közt henyéltek. Most minden a szebbik arcát mutatta.

Azért mégse szeretnék itt megöregedni. Tudom, mennyire más egy nyári reggel, ha az ember az udvarra kilépve rögtön ezernyi tennivalót talál. De ha csak egy kis levegőt szippant, már az is megéri. A panelerkély ilyenkor sose hűl le, a falak folyamatosan ontják a meleget. Aztán meg, milyen jól esik egy reggeli mondjuk egy balatoni teraszon… És ami egész évben, a mindennap hazahordott feladatok mellett ugyan nem hiányzik, az a pluszmunka, egy kertes házban mindig adva van. Látom apámat, aki folyton jön-megy, tesz-vesz, kényszerből is, ha már vége is a napnak, akkor is még ki kell menni bezárni a kaput, bevinni a gereblyét, ha mást nem is. És látom anyósomat is, aki szintén elég tevékeny, de itt egy idő után elfogynak a teendői és marad az ablakban bámészkodás. Tíz éve lakik a házunkban, de ennek a tíz évnek már az első harmadában többet megtudtunk a szomszédokról, ki mikor jön, megy , kivel, minek, mint a megelőző tízben összesen. Mert persze le is jelenti rögtön… Na, ezt nem akarnám magamnak. Inkább a kényszermunka (vagy inkább munkakényszer) Egyszóval én is arról álmodozom, hogy majd egyszer, ha a gyerekek elköltöznek (most már látom, ez nem túl gyors, és nem is feltétlenül egyirányú folyamat) lesz egy kis rönkházunk, vagy tornácos, vagy csak egyszerűen házikó. Valami falu végén, lehetőleg erdő közelében. Ahová mindenki szívesen jár majd felüdülni.

Végül, már csak azért el kell menni innen, hogy majd lehessen nosztalgiával visszajárni…

Reklámok

2009. július 6. - Posted by | gondolatok, múlt idő, otthon, panellakó, városom

Még nincs hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: